Mi a fenét lehet ezen nézni? (Tour de France kisokos kezdő nézőknek))
Mit lehet ezen nézni? – szól leggyakrabban az országúti kerékpársporttal kapcsolatban a kérdés a laikusok részéről. Íme a Tour de France kisokos, ami megadja a kérdésre a választ.
Mi a fene az a Tour de France
A Tour de France kifejezést a legtöbb ember hallotta már a világon, ami kétségtelenül dicséretes magára a brandre nézve, ám néha épp ez az ismertség szolgálhat félreértések alapjául is.
A Tour de France tehát egy többszakaszos országúti kerékpárverseny, de nem az egyetlen a maga nemében. A nem kifejezetten sport profilú lapok, hírportálok (gyakran elbulvárosodó) cikkei ugyan gyakran azt az érzetet kelthetik, hogy ez valamiféle „speciális bolondériával rendelkező mazochista különcök éves összejövetele”, de valójában ugyanolyan szervezett keretek között létező, egy egységesített éves versenynaptárba beillesztett profeszionális sportesemény, mint a különféle golf-, vagy tenisztornák, vagy az atlétikai grand prix-k.
Az országúti jelző jelentősége
A Tour de France egy országúti kerékpárverseny, ami pont azt jelenti, amire valószínűleg a legtöbb ember gondol a kifejezés hallatán, nevezetesen, hogy a verseny az országúton, -utakon zajlik. Léteznek másféle kerékpárversenyek is, pl a pályakerékpár, a hegyi kerékpár (mountain bike), krosskerékpár (cyclocross), sőt a kerékpározásnak, mint professzionális sportnak vannak ennél extrémebb leágazásai is.
A TOURázzunk együtt blog azonban ezek közül kifejezetten csak az országúti kerékpársporttal foglalkozik, hiszen véleményem szerint ez az a diszciplina, amely speciális jellege folytán (nem elzárt térben, hanem a mindennapi élet színterein zajlik),
a leginkább alkalmas a kultur-/társadalom-/mentalitástörténeti, illetve -elméleti megközelítésekre is.
Az országúti versenyeken is lehetnek nem aszfaltozott útszakaszok a programban, illetve az olyan többszakaszos versenyek, mint a Tour de France is, sőt még csak az igazán!, elvisz a hegyekbe, de ettől még országúti versenyek maradnak.
A Tour de France eredete
A Tour de France, azaz a francia körverseny első, 1903-as megszervezése forradalmi tettnek számított az országúti kerékpárversenyek világában.
Addig ugyanis egynapos (vagy esetleg, a nem ritkán 500 kilométer körüli oda-vissza távok miatt technikailag több mint egy napig tartó, de mégsem szakaszokra bontott) versenyek léteztek nagyjából az 1890-es évek eljétől kezdve.
Az országúti kerékpárversenyek eredetileg a kerékpárt, mint új közlekedési eszközt voltak hivatottak reklámozni, ezért is a korai korszak eszementül hosszú versenyei az eszköz strapabírását bizonyítandó.
A kerékpár körül kialakuló sporteseményeknek tehát kezdetektől fogva megvolt a professzionális, üzleti jellege.
Különösképpen, ha belevesszül azt is, hogy a kerékpárral a gyártók nem csak egy tárgyat, hanem életmódot, életérzést is árultak, többek között a kerékpáros öltözködésben, illetve a kerékpározást tanító iskolákban, képzésekben is adódott nem kevés üzleti lehetőség.
A Tour de France is egy üzleti ötletből nőtte ki magát: Henri Desrange, a századforduló kerékpáros életének fontos figurája, a L’Auto című sportújság (a L’Equipe elődje) főnöke gondolt arra, hogy egy többszakaszos verseny, amiről napi szinten beszámolnának, hasonlóképpen a korabeli újságokban megjelenő folytatások regényekhez, arra ösztönözzék az olvasókat, hogy a lapot nap nap után megvegye.
Az ötlet bejött, az első Tour de France során óriásit ugrottak a L’Autó eladási számai, s ez az üzleti modell inspiráció gyanánt szolgált későbbi versenyek, például az olasz Giro d’Italia szervezői számára is.
A jobboldali gondolkodású, sőt egyenesen soviniszta Desgrange számára persze egy Franciaországot körbejáró kerékpáros verseny ideális ötletnek tűnt a Harmadik Köztársaság kulturális egységesítő, vagy másik oldalról nézve, erőszakos homogenizációs törekvéseihez is, éppen ezért érdekes figyelemmel kísérni a utóbbi időben a verseny (és más franciaországi versenyek) kapcsán kimutatható ellentendenciát, ahogy az egyes régiók kulturális és történeti sajátosságai kerülnek a verseny marketingjének fókuszába.
Mindenesetre ebből is jól látszik, miként is függ szorosan össze az országúti kerékpársport története a 20. századi média-, valamint marketingtörténelemmel is.
A moderkori Tour de France alapszerkezete
A legelső Tour de France hat szakaszból állt, de egyes szakaszok 300-400 kilométer hosszúak voltak, és a versenyzők rendszerint az éjszaka közepén álltak rajthoz, hogy aztán nem ritkán fél napokat töltsenek a nyeregben. (Nyugi, voltak pihenési lehetőségek.)
Az évek előrehaladtával a szakaszok száma gyarapodott, míg az egy huzamban megteendő kilométerek hossza csökkent.
A modern Tour de France-oknak, hasonlóan a másik két grand tourhoz, háromhetes versenyhez, a Giro d’Italiához, valamint a Vuelta a Espanához, egységes az alapszerkezete:
huszonegy szakaszból állnak két (egyes esetekben három) pihenőnap beiktatásával.
A versenyek rendszerint szombaton kezdődnek (ha külföldről, akkor néha pénteken), és az első hétvége után még három hétig zajlanak. A pihenőnapok rendszerint a második és harmadik teljes hét hétfőjére esnek.(A távolabbi külföldi rajt miatt beiktatott plusz szünet pedig rendszerint a verseny első hétfőjére.)
Az egyes szakaszok hossza most már tendenciózusan 200 kilométer alatt van (csak néha csúsznak át efölé). Érdekesség, hogy amikor nagyjából egy, másfél évtizeddel ezelőtt tudatosan kezdték a sportág szereplői és döntéshozói újragondolni a női csapatok és versenyek szerepét, és akkoriban még komoly különbség látszott a női és férfi versenyek hossza között, szokás volt azt mondani, hogy nem a női versenyek túl rövidek, hanem a férfiaké túl hosszú, hiszen az évtizedek alatt annak oka, amiért a századfordulón extrém hosszú versenyeket rendeztek, szépen-lassan kikopott a sportág mögül.
Amivel napjainkban szolgálni képes és kíván az országúti kerékpársport a közönségének, ahhoz épp elegek (sőt még hasznosabbak is) a nagyjából 150-180 km hosszúságú szakaszok.
Egy szakasz teljesítése nagyjából 4-6 órát vesz igénybe, a nap rendszerint dél körül kezdődik, s délután öt körül ér véget.
Szakasztípusok
Henri Desgrange azon alapvetése, hogy az ideális Tour de France győztesnek, nem kell kiugróan zseniálisan, csak egyenletesen kiválóan teljesíteni, bármilyen jellegű kihivásoknak is kell megfelelnie, mai napig tartja magát, bár e téren is rengeteget változott a verseny jellege.
Ellentétben a kezdeti korszakkal, amikor Desgrangre minden módszerrel küzdött az ellen, hogy a versenyen részt vegyenek olyan kerékpárosok is, akik csak az összetett elsőségre esélyes versenyzőt segítik (ezért is nevezte őket lekezelően domestique-nek, szolgának),
a mai kerékpárversenyzés alapja a csapat, amibe az összetettért hajtó versenyző mellé segítőket válogatnak.
Ezek a versenyzők lehetnek különféle szakasztípusok specialistái is, így fontos lehet számukra, és a csapat számára is, miként szerepelnek a nekik kedvező szakasztípuson.
A szakaszok jellege/típusa előzetesen ismert a nagyközönség számára is, az egyed szakaszok profiljai megtekknthetök a verseny hivatalos oldalán, valamint gyakorlatilag bármely a versennyel foglalkozó weblapon vagy közösségi média csatornán. Így néz ki például a TOURázzunk együtt Tour de France 2026 áttekintő bejegyzése.
Sík/sprinter szakaszok esetében azon szakaszokról beszélünk, amelyekben nincs komoly emelkedő, vagy ha van is, a nap azon szakaszában, amikor még nem hat ki a sprinterek teljesítményére, így a szakasz végén tudnak a győzelemért egymás közt hajrázni.
Ilyenkor renszerint a mezőny nagy része együtt ér a célvonal közelébe, és a csapatok elkezdhetik kialakítani a sprintervonatokat, aminek a közepén/végén teker az az versenyző, aki majd a szakaszgyőzelemért küzd meg.
Az ilyen befutók néha olyan szorosak szoktak lenni, hogy célfotó megvizsgálása szükséges.
Sprint szakaszok sűrűbben fodulnak elő a verseny első hetében, később egyre ritkábban, mivel a sprinterek legendásan nehezen bírják a hegyeket. A verseny legutolsó szakasza azonban rendszerint újfent nekik adhat okot az adott napi győzelem ünneplésére.
Közepesen dombos/átmeneti jellegű szakaszok rendszerint a szökevényeknek kedveznek.
A szökevények azok a versenyzők, akik szó szerint előre szöknek a mezőnytől
(ha hagyják őket), s attól függően, hogy mennyire akarnak a csapatok akár egy sprintert, akár az összetett menőjüket helyzetbe hozni, alakulhat úgy is, hogy haza is érnek, s egymás közt döntik el a szakaszelsőséget.
Átmenetinek azért hívhatjuk ezeket a szakaszokat, mert rendszerint a komoly hegyi szakasz előtt és közvetlenül után jutnak szerephez, mikor a mezőny nagy része vagy rákészül az eljövendő megmérettetésre, vagy pihenget es nyalogatja a sebeit, és nagyobb az esélye, hogy a szökevények hazaérhetnek.
Hegyi szakaszok nélkül ma már elképzelhetetlen egy háromhetes verseny, mert ezek azok a napok, amelyeken az összetett győztes személye gyakorlatilag eldőlhet, de a Pireneusok csak 1910-ben, az Alpok pedig 1911-ben kerültek, mármint országúti kerékpáros szempontból, meghódításra.
A képlet egyszerű:
jön a hegy, meg kell mászni.
Természetesen nem szó szerint, hiszen továbbra is két keréken és (többségében) aszfaltozott úton zajlik a verseny, de hát bizony meredek utakon kell teljesíteni.
Ezek a szakaszok a hegyi menők, vagy ahogy magyar nyelvben néha viccesen mondani szokták, hegyi manók (mivel rendszerint az alacsonyabb és madárcsontúbb testalkatú versenyzők közül kerülnek ki a specialisták) terepei. Jellemzően ők azok, akik egy hegyekkel tűzdelt napon megpróbálnak úgy szökni, hogy a lendület a célig kitartson.
Több okból is nehéz dolguk van. Egyrészt a nap elején kialakuló szökevénycsoportok már kőkemény taktikai játszmák eszközei, hiába, ha egy hegyi menő már egyáltalán nem zavarna be az összetettbe, mert egy vagy másfél óra hátránya van, ha olyan versenyzők csapódnak hozzá, akiket a mezőny, a fő esélyesek csapatai ilyen-olyan okokból veszélyesnek ítélnek meg, akkor a csak a hegyi pontokat gyűjtögetni akaró bringást is befogják velük együtt. A patthelyzetet általában úgy sikerül megoldani, hogy a legtöbb csapatból bekerül egy-egy afféle előretolt bástya a szökevénycsapatba, és mehetnek Isten hírével, míg a fő esélyesek rápihennek (már amennyire ilyen körülmények között lehet) a nap utolsó emelkedőjére.
Merthogy a hegyi szakaszok az összetettért (avagy magáért a Tour de France győztese címért) zajló küzdelem fő terepei, ahol ha nem is kell szakasz nyerni, de folyamatosan helyt kell állni a versenyzőnek, méghozzá sok esetben már a segítők támogatása nélkül.
Ilyen szakaszokon látható valódi, test-test elleni párharc, de a sportág jellegéből adódóan egyben legendás együttmüködések, -tekerések is.
Gyakoriak azok az esetek is, amikor
két külön verseny zajlik egy szakaszon belül,
elöl küzdenek egymással a szökevények a szakaszgyőzelemért, s jó pár perccel később érkeznek az összetett esélyesek is, hogy lemeccseljek a saját meccseiket.
Hogy milyen jellegű lesz az adott hegyi szakasz, azon is múlik, hogy hegyi befutó lesz-e, vagy völgyben a cél, valamint minél közelebb vagyunk a verseny legvégéhez, annál valószínűbb, hogy az esélyesek csapatai az óvatos taktikázás helyett nagy(obb) kockázatot vállalnak be.
Legvégül pedig beszéljünk az időfutamokról, melyeknek van egyéni és csapat formája js (valamint néha kifejezetten hegyre felfelé kell a távot megtenni), amikor a versenyzőket egyenként indítják (a csapat formátumban a csapatokat külön-külön), és úgymond „az óra ellen” küzdenek.
Időfutam lehet a verseny elején (hogy kialaluljanak időkülönbségek a versenyzők között, ami egy sprintbefutó esetén, ahol mindenki ugyanazt az időt kapja, nem történne meg), a közepén (ennek én nagyon nem látom értelmét), illetve a végén, az utolsó előtti szakaszon, ami a verseny pszichológiai hadviselési szintjére is jó hatással van, hiszen a kevésbé jó időmenőnek a hegyekben kell nagyon-nagyon jó eredményt elérnie, míg a jobb időmenőnek meglehet az a megnyugtató tudat, hogy a hátránya még ledolgozható.
Mit lehet a Tour de Fance-on bámulni? -versenynéző kisokos
Valójában nehezebb erre a kérdésre válaszolni, mint ahogy elsőre tűnik, ám nem azért, mert a maga a verseny olyan bonyolult lenne, hanem mert ahány ember, annyiféle okból ülhet a tévé/monitor elé, hogy megnézzen egy országúti kerékpárversenyt.
Ha inkább csak a körítés érdekel
Vannak például olyan eltorzult lelkű emberek, akik, saját bevallásuk szerint csak a bukások miatt nézik, azt várják, arra izgulnak. Ennél több karaktert nem is érdemes pazarolni rájuk.
Akadnak olyanok, akik magukért a helyszínekért követik a versenyeket. A hegyek, a tavak, az erdők, a naprafogóföldek…. bár valószínűleg ez inkább az 1990-es – 2000-es évekre volt jellemző, hiszen manapság, aki órák hosszat kíván túrázós vagy városnézős videókat a kirándulás illúziója kedveért bámulni, sokkal specifikusabb videókat találhat például a youtube-on, anélkül, hogy egy sportversennyel is foglalkoznia kellene.
Másrészről a hosszú közvetítések arra is lehetőséget adnak, hogy sok mindenről szó essen. Az okok között, hogy miért tűnik úgy, hogy az országúti kerékpársport sokkal szorosabb viszonyt ápol saját történelmével, ez is megemlithető, ahogy a verseny eseménytelenebb pillanataiban a kommentátorok régi történetek elmesélésével töltik ki az időt.
Hasonlóképpen rengeteg történelmi és kultúrtörténeti érdekesség hangozhat el ilyen hosszú idő alatt, ugyanakkor úgy gondolom,
balgaság lenne kulturális ismeretterjesztő programként tekinteni egy kerékpárversenyre,
hiszen a kínált információ, amit a kommentátorok központilag megkapnak, s munkaköri feladataik részeként fel kell olvasniuk, meglehetősen kommersz és felszínes, ráadasul azon ritka alkalmakkor, amikor nagyjából ötévenként egyszer-egyszer belehallgatok a magyar közvetítésbe, úgy tűnik, még ennek az alapvetően alacsony műveltségi szinvonalú információhalmaznak az átadása is meghaladja a magyar kommentátorok intelligenciaszintjét, ahogy a rövid ismertető anyag rutinszerű felolvasása közben kellemesen elvihorásznak saját műveletlenségükön.
Másrészről azonban, nyelvtanulásra igencsak alkalmas egy kerékpárverseny mindazoknak, akik egy adott nyelvet már meg-megértenek ugyan, de az a fajta rutin hiányzik a tudásukból, amit csak úgy lehet megszerezni, hogy az adott nyelvvel folyamatosan kapcsolatban vannak.
Ha három héten át napi 4-6 órában ugyanaz az idegen nyelv duruzsol a füledben egy olyan témában, ami amúgy is leköt, érdekel, az nagyon sokat segithet abban, hogy az adott nyelv bizonyos rutin mechanizmusai beivódjanak a tudatodba.
Ha csak úgy hirtelen ötletből adnál a versenynek esélyt
Na de most már tényleg térjünk rá a bejegyzés fő attrakciójára, nem igaz?
Az első nézői kategória, amit felhoznék, aki nem tervezi nézni, lehet soha nem is gondolt rá, csak úgy hirtelen a tévét kapcsolgatva, vagy a streaming szolgáltatás ajánlatait böngeszve gondol arra, hogy miért is ne, lássuk, mi a fenét esznek ezen a sporton ennyien.
Aki csak úgy véletlenszerűen néz bele egy Tour de France szakaszba, nagy valószínűséggel a verseny egy olyan stádiumába pillant bele, amikor javarészt a kerékpárosok nagy csoportja (peloton) kényelmesen teker, a bringások kedélyesen elbeszélgetve egymással, mintha csak holmi kirándáson lennének, de a közvetités több figyelmet szentel néhány külön tekerő kerékpárosnak is. Ők a szökevények, akik úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak egy szakaszgyőzelemmel.
Szökni, és kis csoportban, vagy akár szólóban a verseny elején tekerni sokkal kimerítőbb, mint együtt a nagy mezőnyben, amiből két alapvetés következik:
az összetett verseny esélyeseit nem fogod látni egy tét nélküli szakaszon szökni látni
minden szökés csak annyira lehet sikeres, amennyire a mezőny engedi őket
A második kategóriába természetesen beletartozik az is, ha a mezőny eltaktikázza magát, túl messze elengedik a szökevényeket, túl soká kezdenek bele az üldözésükbe, esetleg egy nagy csapatnak sem érdeke az üldözésben vezetni a mezőnyt (s ezzel magukat js jobban farasztani), így nehezen alakul ki az alkalmi hiearchia, illetve munkamegosztás, s ez is csak a szökevényeknek kedvez.
A szökevények sikeres hazaérkeztének drukkolni mindig jó ötlet,
ha valaki előzetes elvárások nélkül vág bele a verseny megtekintésének, de szeretne hamar érzelmileg is bevonódni az eseményekbe.
Hátulütője, hogy kevesebbszer van happy end, mint ahányszor a szökevények elbukják a kísérletüket (természetesen, ha áthaladnak a célvonalon, másnap számukra is ugyanúgy folytatodik tovább a verseny), valamint hogy ha megkedveltünk valakit, mert sikeresen hazaért, és szakaszt nyert egy az összetett verseny szempontjából kevésbe fontos szakaszon, azt a bringást nagy valószínűséggel nem látjuk már akciókon a további szakaszokon, szépen meglesz ő is a többiekkel a mezőnyben.
A képernyő bal felső sarkában folyamatos a tájekoztatás, hogy hány kilométer van még hátra a szakaszból (általában érdemes 40 km/ óra sebességet számolni, így ha az látható, hogy még 60 kilométer van hátra, és sík szakaszok járunk, saccra másfél órával később várható a célba érés), valamint hogy a különböző csoportok (leggyakrabban a szökevények és a főmezőny) hány percre vannak egymástól.
Ha valaki olyan helyzetben kezdi nézni a versenyt, amikor, még mindig sík szakaszon járva, már nincsenek szökevények (ezt legtöbbször egy pillantással lehet konstatálni, hiszen az informativ feliratok között nem látni csoportok közti időkülönbségre utalót), és az utolsó tíz kilométer környékén járunk, érdekes lehet figyelni, ahogy a sprinterek csapatai felkészülnek a hajrára.
Mindazonáltal, én úgy gondolom, hogy egy sprintbefutó látszólag kaotikus száguldását sokkal inkább lehet izgalmasnak találni, ha valaki már tudja, kiket kell figyelni, hiszen az utolsó pár száz méterig a sprinterek megbújnak a mezőnyben, az élen a felvezetőik látszanak inkább, s ha valaki nem tudja például, hogy a felvezetők egy ponton abbahagyják az őrült tekerést, hogy helyet adjanak a saját embereik végső hajrájára, akkor az csalódottságra és némi félreéetelmezésre is könnyen okot adhat.
Más a helyzet, ha valaki hegyi szakaszon, főként annak hajrájába kapcsolódik be.
Itt is lehet az épp élen haladónak szurkolni, hogy hazaérjen.
Hegyen azonban már leginkább több kis csoportra oszlik a mezőny, így egy időben már több cselekményszál, több történet is követhető.
A sok kis párharc/csata közül érdemes kikeresni az összetett esélyesek csoportját. Egy hegyi szakasz véghajrájában ez rendszerint nagyjából 20 fő körüli, es legtöbb esetben ott van a sárga trikós is köztük.
Ebben az esetben az egyik legizgalmasabb kérdés, melyik csapatból hány ember maradt még itt, illetve kinek van az esetleges még előttük tekerő (eredeti/elsődleges) szökevények csoportjaiból idővel ebbe a csoportba visszacsúszó, és a csapata első számú emberét segíteni tudó bringása.
A hegyi véghajrák egyik eleme, hogy az esélyesek csoportjának elején tempómenő versenyző (rendszerint a sárga trikós, vagy legközvetlenebb riválisának utolsó még megmaradt, ugyanakkor legerősebb segítője) ritmust vált, hogy felgyorsítsa a csoport végi lemorzsolódás.
A fő esélyesek általában akkor indítanak maguk támadást, ha a csoportban már kevesen vannak, illetve, ha már az utolsó segitőjük is kihajtotta magát, és kiállt a sorból.
Ha már van némi ismereted, amihez tudsz kapcsolódni
Minden sportágnak vannak sztárjai, akiknek a neve ismert lehet magán a sportesemények világan túl is, így lehetséges, hogy valaki ismerve egyik-másik aktuális kerékpáros szupersztár nevét, kiváncsi lesz annak teljesítményére.
Ha valaki így vág neki egy Tour de France megtekintésének, a legfontosabb, hogy tudja előre, milyen típusú kerékpáros is a kiszemeltje. Ha sprinter, akkor csak sprinter szakaszokon fog fő szerepbe kerülni, ha az összetettre esélyesek közül valaki, akkor pedig jó eséllyel a verseny első felében nem sok mindent fog mutatni magából (hacsak nem a korai szakaszok egyike nem hegyi befutó). Előfordulhat olyan is, hogy a néző valakit egy egynapos versenyen kedvelt meg, ahol szenzációs győzelmet aratott, de a Tour de France-on segítő szerepben teker a szigorú csapathierarchia szerint.
Egy (vagy két-három) kerékpárosra fókuszálni, az ő teljesitményét végigkövetni három héten át egyébként a legegyszerűbb módja a versenyt mint egybefüggő történetet látni, aminek íve van, s amibe a néző érzelmileg bevonódhat (ez ugyanis meghatározó része annak ahogyan történeteken fogyasztunk).
Máskülönben, praktikus szempontbol hasonló dolgok mondhatóak el ebből a szempontból is arról, hogy mi az, amit érdemes lehet figyelnj a versenyen, mint amit az előző kategóriában is megemlítettem.
De akárhogy is kezd bele valaki egy országúti kerékpárverseny figyelemmel kísérésébe, ha megfelelő időt hagy rá, megláthatja, hogy ez a sport jóval több, mint órákon át tartó monoton tekerés (van benne az is, nem kevés, ezt persze felesleged lenne tagadni), mert van benne taktika, van benne dráma, és bármit is sugallnak a felszínes bulvár- és szenzációhajhász cikkek, nagyon is emberi.
Kiegészítés
A fentiekben nem tettem említést a sportág technikai jellemzőiről, ami értelemszerűen sokak számára szolgálhat a sportág iránti érdeklődés alapjául.
A TOURázzunk együtt blog szándékosan és tudatosan nem foglalkozik a sportág ezen vetületével, csakis annak emberi oldalával.
Összefoglaló
A Mi a fenét lehet ezen nézni? – Tour de France kisokos című bejegyzésben igyekeztem körbejárni saját logikám alapján, hogy milyen úton-módokon vághat bele egy kezdő érdeklődő a Tour de France, a világ leghíresebb kerékpárversenye figyelemmel kísérésébe. A bejegyzés során egyaránt kitértem a versennyel kapcsolatos alapvető tudnivalók tényszerű, informatív ismertetésére, beleszőttem saját, több évtizedes tapasztalatomat, valamint kifejeztem néhány, személyes véleményen alapuló kritikai észrevételemet.
(Kiemelt kép: A.S.O./Charly Lopez)