A Tourmalet elviselhetetlenül könnyű elbeszélhetősége

Tourmalet ide vagy oda, hogy mi képes megragadni egy szövegalkotással foglalkozó személy képzeletét egy Tour de France szakasszal kapcsolatban, sok minden mástól is függhet, s gyakran a több évtizedes nézői tapasztalat sem feltétlenül indítja be a rutin mechanizmusokat.

Az aktuális labdarúgó világbajnokság újra és újra elgondolkodtatott, hogy harminc (na jó, csak huszonkilenc) évvel ezelőtt miért fordult az érdeklődésem inkább az országúti kerékpársport felé, mi volt számomra a két sportág közti alapvető különbség. Nem újdonság, régóta tudom már, csak időnként érdemes visszatérni rá, elkérődzni kicsit rajta, hogy a lényeg

az országúti kerékpárversenyek elbeszélhetősége,

ami elsősorban abból adódik, hogy ellentétben például a labdarúgással, itt az esemény térben is változik, nem marad egy helyben, hanem valahonnan valahova tart.

Az elmúlt néhány évet jellemző vonakodásom, kétkedésem azt illetően, hogy akarom-e még ezt csinálni, az időnkénti részleges vagy teljes elfordulásom a sportág jelenkori eseményeitől a minél szélesebb történelmi és kultúrtörténeti kontextus feltérképézése  felé azonban más összetevőit is reflektorfénybe állította annak a bizonyos elbeszélhetőségnek.

A Tourmalet terhe

A 2026-os Tour de France 6. szakaszának fontos eleme volt a Col du Tourmalet emelkedője. 1910-es bemutatkozása óta kétségkívül a legtöbbet használt hegye a francia körversenynek, ami már programba vételének és első alkalommal történő meglátogatásának körülményeivel is sikeresen a legendás helyszínek előkelő csoportjába emelte magát.

És itt kezdődnek a dilemmák. Tőlem rendkívül idegen az a fogyasztói magatartás, ami abban leli örömét, hogy évről évre ugyanazt az egy történetet akarja újrahallani, amit már amúgy is ismer (és épp azért, mert ismer).

Másrészt nincs olyan, hogy önmagát író narratíva, minden történet valamilyen szemszögből keletkezik, és „a medvés sztori”, végeredményben nem más, mint a magyar társadalom számára is ismert főváros-vidék dichotomia jellegzetes reprezentációja, ahogy anekdotát gyárt arról, hogy egy párizsi irodai munkát végző (konkrétan egy újságíró) egyén találkozik egy általa nem, vagy csak áttételesen (szintén párizsi nézőpontból elmondott történetek által) ismert világgal, a helyieket afféle egydimenziós kabarészereplőkké degradálva.

Ehhez képest már csak ráadás, ha belegondolunk, mekkora media hack, milyen jó virális sztori azt terjeszteni, hogy a mezőny egyik domináns versenyzője legyilkosozta a szervezőket az emberfeletti nehézségűre tervezett első (technikailag a második, de legendáknak nem szokás törődniük ilyen apróságokkal) pireneusi hegyi szakaszt. Mekkora sztori! Hogy fogják falni a L’Auto párizsi olvasói a kávéházi reggeli fogyasztása közben! -gondolhatták a szerkesztőségben.

Persze a későbbi évtizedek történetét tekintve akár ki lehetne írni a Tourmalet tetejére a fake it till make it mottót, merthogy a helyszín programba vétele körülményeinek szenzációhajhász tálalása után valóban beindult egy öngerjesztő mechanizmus, hiszen legendássá tette az emelkedőt, ahogyan (mivel a legendás mivoltja volt eleve a default setting) a sportág nagy nevei mind meg akarták mutatni magukat ezen az emelkedőn, s idővel olyan már-már rituálészerű eseményeket is eredményezett, minthogy a jelenlegi francia elnök rendszerint ehhez az emelkedőhöz látogat ki, emelve annak a francia nemzeti öntudatban  helyet kapó jelentőségét is.

Ugyanakkor, visszatérve az én dilemmámra, ha itt és most, 2026 július 10-én (amikor írom ezt a bejegyzés a tegnapi szakaszról) szembe kell nézni azzal, hogy mi az a történet, melyek azok a történetelemek, amik miatt érdemes időt, akaratot és kreatív energiát áldozni rá, teszem azt ahelyett, hogy azt elemezgetem, hogyan negligálja a  hollywoodi filmipar Jane Austen regényeinek társadalomkritikai vetületeit, akkor azon nyomban komoly gondban lehet a Tourmalet.

Történetelemek a szakasz legelejéről

A 186 kilométeres Pau és Gavarnie-Cèdre közötti szakasz egy három fős szökevénycsoport történetével kezdődött. A zöld trikós Mads Pedersen (Lidl-Trek) és Victor Campenaerts (Team Visma|Lease a Bike), aki akár Jonas Vingegaard előretolt bástyájaként is funkcionállhatott volna, ha úgy alakul a verseny valamint Huub Artz (Lotto-Intermarché) indultak neki, hogy a mintegy hatvan kilométerrel későbbi gyorsasági részhajrá pontjait elvigyék. Ez végül meg is történt, Mads Pedersen begyűjtötte az itt begyűjthető maximumot, tudva tudván, hogy a nap végére ő minden bizonnyal a gruppettóban teker majd, vagyis a célba érkezéskor kiosztandó sprintpontokból neki már nem jut.

Hogy a hajrához érve már csak ketten maradtak, annak volr köszönhető, hogy Artzot megintették a zsűrikocsiból szabálytalan testtartás/kormányfogás miatt, amit a fiatal versenyző túlreagált, és úgy döntött, inkább hagyja a fenébe ezt a szökés dolgot, úgyhogy visszacsorgott a főmezőnybe.

Amit azonban mi nézők (és a kommentátorok – én akkor és ott  épp a briteket követtem) érzékeltünk, hogy Arz beszélt a zsűrikocsival, majd többször is a saját csapatkocsijában ülőkkel, majd hátramaradt a két másik versenyzőtől, elsőre arra adott okot következtetni, hogy kizárták a versenyből. (Vagy pedig hogy olyan példátlan, bizarr büntetést kapott, miszerint nem vehet részt a szökésben.)

Eközben hátul Remco Evenepoel (Red Bull-BORA- haagrohe)  lemaradása miatt törhette a fejét a néző, ám kiderült, a balga belgát csupán rosszkor hívta a természet, s éppen akkor kellett csapattársai segítségével felzárkóznia, amikor  gyorsasági részhajrá közeledtével a mezőny tempója kicsit felgyorsult.

Ben O’Connor sehova se vezető magányos szökése

Eredetileg ketten lettek volna Xavier Mikel Azparrennel (Pinarello Q36.5 Pro Cycling Team) a Côte de Mauvezinen indított támadás után, de végül Ben O’Connor (Team Jayco AlUla) egyedütt vitte végig a szökést a Col d’Aspinig. A történet veleje, hogy szemmel láthatóan O’Connor is megbánta, hogy ezt végigcsinálta, mindez annak fényében értelmezhető igazán, hogy a Col d’Aspinhez érve a UAE Team Emirates – XRG elkezdte komolyan venni a versenyt és a szökésben kévő versenyző előnye pillanatok alatt töredékére csökkent. Végerednényben Ben O’Connor nem sokat ért el szökésével.

Az UAE Team Emirates – XRG egyetlen fontos megmozdulása

Ahkgyan tehát az Aspinhoz ért a főmezőny, Tadej Pogacar csapata teljes hadrendbe állt, és Niels Politt vezetésével nagyobb fokozatra kapcsolt.

Az  Aspin azonban még nem a fő célpont volt ah UAE számára, így a hegyet Lenny Martinez (Bahrain – Victorious) vitte el Valentin Paret-Peintre (Soudal Quick Step) elöl, miután célfotó kellett döntsön kettejük között.

Végúl amikor már csak 43 kilométer volt hátra a szakaszból és 5 kilométer a Tourmalet tetejéig, indult meg Pogacar Isaac de Torróval együtt, utóbbbinak azonban más funkciója lett a nao további részében , a Pogacar üldözésére formalódott kosebb csoportban, élükön Evenepoellel, kerékkötő lenni.

Jonas Vingegaard ugyan Pogacar után ment, még az Evenepoel-féle összerázódást megelőzően, de az utolsó 40 kilométerre a kétszeres Tour-győztesenek is legfeljebb csak annyi kiemelt szerep jutott, hogy ő lett Pogacar első számú magányos üldözője.

Tadej Pogacar végül 2 perc 38 másodperc előnnyel ért célba Jonas Vingegaardhoz képest, s mivel Torsten Træen bukott a Tourmalet-n, s jócskán lemaradva fejezte be a szakaszt, így Pogar összetettben is visszavette a vezetést.