Valahol sajnálatos dolog, hogy az országúti kerékpáros világ berkein belül épp a versenyek királynője, a Paris-Roubaix szenvedte meg leginkább a másfél éve tartó rendkívüli helyzetet. A verseny több mint 125 éves története során ezidáig csak a két világháború miatt (egyrészt 1915 és 1918 között, másrészt 1940 és 1942 között) maradt el a verseny, míg a szervezők 2020-ban az eleve őszre tolt időpontban is kénytelenek voltak lemondani az esemény megrendezéséről.
Jelen állás szerint 2021 októberében végre újra visszatér a verseny, méghozzá egy óriási újítással: egy nappal a férfi verseny előtt zajlik majd a női verzió.
Mivel idestova két és fél évvel ezelőtt (leírni is sok, miközben tudjuk jól, hogy a rendkívüli események miatt ez az idő még annál is többnek tűnhet emlékezetünkben) volt utoljára Paris-Roubaix, érdemes a versenyt felidézni a TOURázzunk együtt blog retrospektív rovatában.
Avagy másként fogalmazva, miként is érdemes tekinteni arra a versenyre 2021 szeptemberében.
Nem csak innen nézve, mikortudjuk jól, hogy a jelen szezon egyik kiemelkedő fontosságú versenyzője, de már akkor, ott a verseny során is úgy tűnt, a 2019-es Paris-Roubaix talán egy kicsivel hangsúlyosabban szólt Wout van Aertről (Jumbo -Visma), mint a győztes Philippe Gilbertről (Deceuninck-Quick Step).
A 257 kilométer hosszú verseny első felében, noha egy időre létrejött egy nagyobb (9 fős) szökevénycsoport, kevés említésre méltó esemémny történt. Leginkább az maradt meg érdekességként, hogy a szembeszél ellenére is egy kifejezetten gyors versenyt produkált a főként a Deceuninck-Quick Step által kontrollált mezőny. Az Arenberghez (19. szektor) azonban az időről-időre formálódó szökevénycsoportok ellenére is együtt érkezett a peloton.
A híres nyílegyenes erdei útnak, noha 95 kilométerrel található a cél előtt, mindig is vízválasztó szerepe volt a verseny alakulásában. Most leginkább Wout van Aert bukása és felzárkózási küzdelmei révén. Nagyjából tíz kilométerbe tellett, míg majdnem visszaért a főmezőny maradékához, amikor megint -most épp aszfalton – kicsúszott, hogy aztán szinte önkívületi állapotban, a bukások ellenére is piszok jó formát mutatva visszaérjen a többiekhez. Legközelebb már ebben a csoportban a második helyen tekerve láttuk viszont, amikor 60 kilométer környékén igazán beindultak az események.
Pontosan 70 kilométer körül távolodott el Wesley Kreder (Wanty-Gober) a mezőnytől, s 4 kilométer múlva tartotta jó ötletnek Philippe Gilbert, hogy felzárkózzon. Kreder hamar kihullott ebből a csoportból, amely Gilbert mellett még két német versenyzőt, Nils Polittot (Katusha) és Rüdiger Seliget (BORA-hansgrohe) foglata magába, utóbbi szintén hamar leszakadt.
Ám mintha épp ez lett volna a megfelelő alkalom, hogy csapattársa, Peter Sagan komolyan üldözni kezdje Gilbertéket. Ez volt az a pillanat, amikor konstatálhattuk, hogy Wout van Aert sikeresen visszaintegralódott a főcsoportba, hiszen a támadás indításakor közvetlenül ott tekert Sagan mögött
50 kilométerhez érve Gilbert egyedül maradt, Politt visszacsúszott a Sagan féle csoporthoz, akik közben sikeresen elszakadtak a főmezőnytől. Alig egy-két kilométer múlva összeállt a verseny hat fős élmezőnye: Gilbert, Politt, Sagan, Van Aert mellett itt volt még a szintén Deceuninck Quick Step versenyző Yves Lampaert,valamint Sepp Vanmarcke az EF1-ből.
25 kilométernél Gilbert egy megmozdulása ketté szakította a csoportot, a belga versenyzővel Sagan és Politt tartott, míg nagyjából itt ért véget Wout van Aert története e napon: a korábban a felzárkózasba fektetett energia itt kezdett hiányozni, így hamar leszakadt a többiektől, miközben a két masik belga visszaért Saganékra.
16 kilométernél újra csak Gilbert indult meg, de Politt ellentámadása olyan jól sikerült, hogy Gilbertnek kellett igyekeznie a németen maradnia. Végül ők ketten értek a velodrome-hoz először, Lampaert pedig tisztes tavolból követte őket.
A pályán Politt ragadt be elöl, így Gilbert támadhatott kedvező pozícióból, s nyerte meg végül a versenyt.
