Történelmi jelentőségű nap lehet 2026. április 12.
Kerékpársport történelmi jelentőségű lehet az idei Paris-Roubaix. Miután Tadej Pogacar március közepén begyűjtötte végre első Milano-Sanremo elsőségét, már csak egyetlen egy verseny hiányzik a gyűjteményéből, hogy első nem-belga kerékpárosként mind az öt monumentális egynapost (vagy rövidebben, de kevésbé magyarosan mondva monumentet) legalább egyszer megnyerje.
Mik azok a monumentális egynaposok?
A monumentális egynaposok (monumentek) a tradicionálisan a legnagyobb presztizsű és történelmi jelentőségű öt egynapos verseny gyűjtőneve. Fontos kiemelni, hogy ez nem egy szabálykönyvekben lefektetett kategória, hanem a sportsajtó saját legendateremtő mechanizmusa révé megalkotott fogalom.
A monumentekről el szokás mondani, hogy ezek a legrégebbi, (szinte) megszakítások nélkül megrendezett egynapos versenyek, ami nem teljesen igaz, mert akad néhány régebbi és szintén több mint száz éve (vagy akár már majdnem másfél évszázada) szinte megszakítás nélkül zajló verseny is. Ami szerintem ennél fontosabb, hogy ezek a versenyek rendszerint stabilan, évről-évre ugyanakkor kerültek megrendezésre, legtöbbször nem ütve egymást, vagy más nagy jelentőségű megmérettetést a versenynaptárban, így a nagy sztárok ezeken az alkalmakon rendre találkoztak és összemérték tehetségüket. Mindez nagyobb médiaérdeklődést kreált, ami népszerűbbe tette a versenyeket, ami fenntartotta a sajtó kiemelt érdeklődését, és így tovább, és így tovább az egész öngerjesztő mechanizmussal.
Éppen ezért logikus, hogy egyre többen hívják az először csupán 2007-ben profi versenyként megrendezett Strade Bianchét a hatodik monumentális egynaposnak hiszen a sportág modern kori történelmében páratlan gyorsasággal hódította meg a versenyzőket, rajongókat és a szaksajtót is. Az egyetlen apró kellemetlenség, hogy ennek ellenére nehéz történelmi fontosságú versenyként tekinteni rá úgy, hogy a sportág legnagyobb legendáibak soha nem volt alkalma rajthoz állni ezen a versenyen.
Nem mintha Pogacar esetében bármi gondot is okozna a statisztika, hiszen négy győzelmével a Strade Bianche egyeduralkodója, de mi azért a könnyen értelmezhetőség kedvéért maradjunk az eredeti öt verseny egy kategória alá vételénél.
Az öt monumentális egynapos tehát (zárójelben az első megrendezés évszámával)
Liège-Bastogne-Liège (1892)
Paris-Roubaix (1896)
Giro di Lombardia (1905)
Milano-Sanremo (1907)
Ronde van Vlaanderen (1913)
Kik azok a bizonyos belgák?
Jelenleg három olyan kerékpáros akad a sportág történetében, aki mind az öt monumentet megnyerte legalább egyszer. Történetesen mindhárman belgák.
Rik Van Looy
Eddy Merckx
Roger De Vlaeminck
Legutóbb a szintén belga Philippe Gilbert járt nagyon közel a lista teljesítéséhez. Neki egyedül a Milano-Sanremo hiányzott a gyűjteményéből. Ugyancsak közel volt a sportstatisztikai megdicsőüléshez az ír Sean Kelly, neki sokadjára is csak a dobogó alsóbb fokai jöttek össze a Rondén. A másik négy versenyen sikeres volt. Többször is.
Mindazonáltal, igencsak furcsa kettősség 2026-ban rekordok beállításáról vagy megdöntéséről (illetve azzal egyenértekű rendkívüli teljesítményekről) beszélni.
Amikor az 1990-es évek végén elkezdtem kerékpársporttal foglalkozni, de még inkább a 2000-es és valamennyire a 2010-es évek lagymatag éveiben (nem számítva a már első pillanatától fogva kínos es kellemetlen Lance Armstrong-féle mutatványt, amivel majdnem sikerült a morális süllyesztőbe magával rántania az egész kerékpársportot), a Merckx-féle nagy rekordok, maga az a tény, hogy a legtöbb rekord valahogy az ő nevéhez fűződött olyan távoli, elérhetetlen égi szférába emelte a Kannibált, hogy már-már naívnak hatott arra gondolni, hogy idővel bárki is túlszárnyalhassa az ő legtúlszárnyalhatatlanabb eredményeit is.
Például amikor Mark Cavendish a harmincadik Tour de France szakaszgyőzelmekor ujjaival négyet mutatva haladt át a célvonalon, jelezve, hogy már csak négy kell Merckx utoléréséhez, nekem eszembe sem jutott, hogy lesz idő, méghozzá elég sok, majd egy egész évtized és nem kevés nehéz pillanat Cavendish életében, eltelte után, hogy ott fogunk mindannyian szorítani, hogy meglegyen végre az a harmincnegyedik, s hogy pár évre rá, azért, hogy a harmincötödik is, megelőzve ezzel Merckxet az örökranglistán.
Persze ott volt a 2010-es években Tom Boonen negyedik Paris-Roubaix győzelme, amivel utolérte Roger De Vlaemincket, és az a pár centi, amin az ötödik diadal múlt neki. S volt egy Vincenzo Nibali is, aki bár konkrét rekordot nem döntött, de összteljesítményével (mindhárom háromhetes és két külön monumentális egynapos is kipipálva) a legnagyobbak közé emelkedett.
Arra azonban, ahogyan a 2010-es évek legvégén színre lépő, de valójában ebben az évtizedben kiteljesedő új arany generáció versenyről versenyre átírja ennek a sportágnak a történetét, szerintem nem sokan számítottak.
Az új aranykor legfényesebb csillaga
Az 1998-as születésű Tadej Pogacar 2019-ben kezdte meg profi pályafutását azon nyomban a Volta ao Algarvén aratott összetett győzelmével. Akkoriban még részletesen foglalkoztam a (főleg a szezon eleji) kisebb jelentőségű többszakaszos versenyekkel is, és gondoltam is, hogy akkor ezt a srácot meg kell jegyezni.
Már azt a szezonját is egy Vuelta a Epana harmadik összetett hellyel, valamint két szakaszgyőzelemmel tetőzte be, hogy aztán egy évre rá, a járvány miatt ősszel rendezett Tour de France-on azon a hihetetlen hegyi időfutamon végleg beírja magát a sportág történelmébe.
Azóta már négy Tour de France győzelemnél jár, összehozott egy Giro-Tour duplát is, sorra nyeri a Strade Bianchéket, 2021 óta egyeduralkodó a Giro di Lombardián, majdnem hasonló jó eredménnyel bír a Liége-Bastogne-Liège-en, és immáron kétszeres világbajnok is, ami szintén fontos része a legendateremtésnek, hiszen az országúti kerékpáros statisztikák számon tartják azt is, hogy ki milyen kimagasló sikert ért el a világbajnoki szivárványos mezben.
Történelmi Paris-Roubaix
Amikor egyik angol nyelvű, kifejezetten a monumentális egynaposokkal foglalkozó projektemben néhány hónappal ezelőtt végigvettem, hogy milyen rekorddöntések történhetnek az idén, külön kiemeltem, hogy noha mindkettejüknek két-két verseny hiányzik a gyűjteményéből Pogacar és a másik nagyágyú, Mathieu van der Poel közül
a szlovén áll közelebb ahhoz, hogy a bűvös ötös összejöhessen neki.
Számára „csak” a Milano-Sanremo és a Paris-Roubaix maradt kipipálatlan, míg MVDP-nek a Liége-Bastogne-Liége-en, valamint a Giro di Lombardián, két olyan versenyen, ami kevésbe a robosztus termetűeknek kedvez, kellene nagyon-nagyon odatennie magát.
De megint csak az a furcsa „hol van az még”, érzés kerekedett felül, ám ahogy Pogacar győzteskent hakadt át a sanremói célvonalon, észbe kellett kapnom, hogy hoppá, hiszen már csak egy győzelemre vagyunk a nagy pillanattól.
Pogacar már tavaly nagyot ment (nem beszélve a 2022-es Tour de France Roubaix-szakaszáról, de hát annak ugye kicsit más a dinamikája), a verseny vége felé bukott, de így is másodikként ért célba Mathieu van der Poel mögött.
Idén akár másként is kijöhet neki a lépés.
De az idei Paris-Roubaix MVDP miatt is történelmi jelentőségű lehet. A holland bringás ugyanis egy győzelmével felzárkózhat Roger De Vlaemick és Tom Boonen mellé a négyszeres győztesek listájára, sőt bizonyos szempontból még le is pipálhatja őket.
Ha ugyanis Mathieu van der Poel nyerné a 2026-os Paris-Roubaix-t, akkor ő lenne a világon az első és egyetlen kerékpáros, aki egymás után nyerné meg négyszer a versenyt.