Filmajánló a Paris-Roubaix elé

Kultúraelméleti jelentőséggel bír a Paris-Roubaix monumetális egynapos kerékpárverseny közismert becenevének - "Észak Pokla" - eredete. Az elsődleges oka, hogy megszületett a kifejezés, áttételessé vált, s ezáltal kikopott a köztudatból, míg helyét egy sokkal közvetlenebb, kézzelfoghatóbb jelentés vette át.

Ez utóbbi könnyebb először megmagyarázni.  Az országúti kerékpársport Tour de France-on túli világát is jól ismerők számára egyértelműnek tűnhet, hogy egy olyan versenynek, mint a Paris-Roubaix a pokoljárás élményével kapcsolatos a beceneve. Eső, sár, hideg, csúszós macskakövek, nagy bukások, vagy a száraz időben a portól fuldokolások; miként másként is lehetne erre hivatkozni, mint valami pokoli élményegyüttesre, ami történetesen Franciaország északi részén történik meg a kerekesekkel.

Csakhogy a kifejezés nem ezért született meg, ez a jelentésárnyalat csak akkor vált dominánssá, mikor a köztudatból kezdett kikopni az eredeti.

A Paris-Roubaix útvonala javarészt Franciaország azon területein halad végig, amik az Első Világháború legvéresebb, legpusztítóbb csatáinak voltak kitéve. Roubaix, egykor külön város, ma Lille egyik elővárosa, azon a területen fekszik, ahol a németek behatoltak Franciaország területére. Lille volt az első fontos nagy ipari város amit behatolók megszálltak, és uralmuk alatt tartottak szinte a háború teljes ideje alatt

Amikor a háború után szervezők, kerékpárosok és újságírók elindultak Párizsból  körbenézni, hogy mi lehet a helyzet arrafelé, útjuk során a modern gépesített, "nagyipari" háború okozta pusztítás minden fokozatával találkozhattak. Az újságok később úgy tálalták, hogy valaki szavakká is formálta az általános negdöbbenést, mikor kimondta:

olyan ez, mint a pokolban. Ez itt Észak pokla.

Értelemszerűen, ahogyan a háború élménye távolodott a mindennapi életből, vált a kapcsolat is egyre jelentéktelenebbé, került előtérbe az, amit a kerékpárversenyek nézői maguk is tapasztalhattak, hogy a Paris-Roubaix egy pokoli kemény verseny.

Térjünk azonban vissza az Első Világháború pusztításának mértékére, és arra, hogy miként tudjuk filmek által mi magunk is elképzelni.

Noha a hollywoodi filmipar és a jellegzetesen amerikai történelemszemlélet számára kevésbé ideális az Első Világháború dramatizált/fikcionalizált újramesélése, hiszen nehezebb "a hős egyszer csak fogja magát és elhatározza, hogy hős lesz, megmenti a világot, majd hazamegy, elveszi közepiskolás szerelmét és boldogan élnek, míg meg nem halnak a kis farmon, amit a veteránoknak járó juttatasokból vett"  klisébe beleilleszteni, mint a 20. századi nagy világégések második felvonását.

De azért az elmúlt években készült két nagy nyilvánosságot kapott európai film is a történelmi eseményről, s mindkettő, ha más-más módon is, de képes vizuálisan megragadni azt, hogy

hogyan is nézhetett ki ez a vidék a háború alatt és közvetlenül utána.

Sam Mendes 1917 című filmje két  (a végére már csak egy) katona szinte lehetetlen küldetését  kiséri végig, ahogy a senki földjén (többek között elhagyott német lövészárkokon) keresztül kell üzenetet vinniük egyik brit egységtől a másikig, hogy ne rohanjanak bele a németek csapdájába.

A támadás, amit le kell fújni, kitalált ugyan, de a történet máskülönben autentikus. Földrajzilag ugyan némiképp nyugatabbra vezet a George Mackay által alakított főszereplő útja, de ezen keresztül is el lehet képzelni, milyen lehetett ekkorra a már három éve tartó háború pusztításának mértéke.

Van egy hosszú szegmens, amikor a főszereplő egy szétbombázott városban éjszakázik. A romok jelzőrakéták fényénél felvillanó látványa esztétikailag gyönyörű és felemelő, miközben a néző értelemszerűen tisztában van vele, hogy amit lát, az az embertelen nagyipari pusztítás eredménye.

Más módon közelít meg az embertelenséget Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című klasszikusából készült Edward Berger azonos című filmje. Már csak azért is, mert szereplőik németek, és az ő szemszögükből láthatjuk a történteket (pontosabban, és értelemszerűen, azok fikciós újraképzelését).

Javarészt a háború utolsó fázisában járunk, amikor németek folyamatosan szorulnak hátra. Noha itt sincsenek konkretizálva csaták, a látott borzalmak valós történelmi helyzetekből állnak össze.

Ha az 1917-ben a rombolás következményeit láthatjuk, a Nyugaton a helyzet változatlanban annak brutálisan realista ábrazolását láthatjuk, miként nézhettek ki az első, kezdetleges tankokat is bevető csaták belülről, a haditechnikai szempontból gyengébb fél szemszögéből.

Megérthetjük, hogyan juthatott abba az állapotba a belga határhoz közeli észak-francia vidék, amire aztán az odalátogató sportemberek nem tudtak másként reagálni, minthogy ami szemük előtt terül el, az maga a földi pokol.

Van még a két világháború történetének és a Paris-Roubaix-nak egy igencsak konkrét kapcsolódási pontja.

Ahogyan a Nyugaton a helyzet változatlanban is láthatjuk, de az iskolában is kellett, hogy szó essen róla, a háború végét jelentő fegyverszünetet a compeigne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá az érdekelt felek. Ugyanez a vasúti kocsi szolgált 1940-ben a francia kapituláció helyszínéül.

Compeigne 1968-ban volt először a Paris-Roubaix rajtjának helyszíne, de csak 1977-től startol folyamatosan a történelmi helyszínről.

---

KAPCSOLÓDÓ BEJEGYZÉSEK