A nap, mikor felnőtt férfiak sírtak a hegytetőn

Jó bornak is kell a cégér, ahogyan a legembertpróbálóbb emelkedőnek a Dolomitokban is a jó sajtó, hogy rögtön a legendák közé betonozhassa be magát.

Az országúti kerékpársport története szorosan összefonódik a modern sajtó történetével, s viszonyuk leginkább az egymásrautaltság kifejezéssel érzekeltethető. Az olyan versenyek, mint a Tour de France vagy a Giro d'Italia annak köszönhetik létüket, hogy sportnapilapok vezetői ebben látták az eladott példányszám növelésének lehetőségét. Ezzel egy időben, hogy az érdeklődők tényleg rákapjanak a napi beszámolók olvasására, folyamatos felfokozott, túldramatizált narrativát kellett érvényesíteni. Ez a gyakorlat a televíziós közvetítések elterjedésével sem vesztett hatásosságából, hiszen a sokévtizedes legendagyártó atttitűd öngerjesztő módon, rutinszerűen ontotta a rendkívülibbnél is rendkívülibb eseménytudósításokat.

Nem történt ez másként a Tre Cime di Lavaredo emelkedőjének esetében sem. A Dolomitokban található szorosan egymás mellé illeszkedő, szinte a semmiből kiemelkedő három csúcsnak már az 1967-es bemutatkozása során is rossz híre kelt. Az Udinéból a kőegyüttes megmászását célzó 190 kilométeres 19. szakasz az utolsó  emelkedőn káoszba fúlt, az eredményt (többek között Felice Gimondi szakaszgyőzelmét) törölni kellett. A La Gazzetta dello Sport tudósítója egyenesen a "Szégyen Hegyének" nevezte a helyszínt. (Mint említettem, a hangzatos túldramtizálásból sosem volt hiány.)

A Giro d'Italia szervezői egy évre rá adtak egy újabb esélyt az emelkedőnek, igaz, inkább a verseny közepén, a 12. szakaszon.

Hosszú nap volt az a június elseje 1968-ban, hiszen Goriziából egy 213 kilométeres útra kerekedett fel a mezőny. A szakasz előtt az összetettet Michele Dancelli vezette, aki még a harmadik szakaszon szerezte meg a maglia rosát egy sikeresen hazaérő szökevénycsoport tagjaként. Az összetett esélyesek többsége 4-5 percnyire volt tőle, de Eddy Merckx javarészt inkább csak másfél percre, így számítani lehetett rá, hogy az előző évi meglepetés teljesítmény után immáron az esélyesek közé sorolható belga rá fog hajtani az összetett elsőség megszerzésére.

Ahogyan nem ritka a Dolomitokban a Giro d'Italia idején, hó és hideg várta a versenyzőket. Voltak, akik leszálltak, és maguk mellett tolták a kerékpárjukat, másokat a nézők löktek meg, s összességében mindenki szenvedett, kivéve a 23 éves Merckxet, aki ugyan csupán 40 másodperccel előbb érkezett a célba, mint a második Giancarlo Polidori (valamint 54 másodperccel saját segítője, Vittorio Adorni előtt), de súlyos perceket vert a legközvetlenebb riválisaira, többek között Felice Gimondira.

A nap végén természetesen Merckx átvette az összetett vezetést, és innentől gyakorlatilag egyenes út vezetett az belga első Giro d'Italia győzelméig.

A riválisok, mint Gimondi, vagy Italo Zioli saját megsemmisülésük érzését próbálták a verseny után a sajtó képviselői számára szavakba önteni. A La Gazzetta dello Sport másnap az

Il giorno in cui gli uomini piansero

(azaz "a nap amikor a férfiak sírtak") szalagcímmel számolt be az eseményről.

Az azóta eltelt évtizedek során a Tre Cime di Lavaredo csupán hatszor szerepelt a Giro d'Italia programjában, s nem csak a ritkaság miatt, de az 1960-as években megalapozott hírhetsége okán is igazán nagy eseményszámba megy ha a versenyzőknek ezt a "szörnyet" kell megmászniuk a Dolomitokban.