TOURázzunk együtt

Országúti kerékpársport bölcsész szemmel

1914. május 21-én 81 versenyző rajtolt el a La Gazzetta dello Sport milánói székháza elől. A verseny végére azonban mindössze csak nyolcan maradtak.

Az azt megelőző két év nem volt éppen sikeres szervezői szempontból: az 1912-ben bevezetett és az egyéni győztes díjazását leváltó csapatverseny azon nyomban megbukott, egy évre rá pedig a győztes, Carlo Orini úgy szerezte meg az összetett elsőséget, hogy egyetlen egy szakaszt sem nyert. Valamit tehát ki kellett találni, hogy izgalmassá váljon újra a verseny, és ezzel együtt felpörögjön az üzlet a sportnapilap számára.

1914-ben egyrészt az összetett tekintetében átálltak a pontversenyről az időalapú számításra, másrészt a szervezőknek sikerült minden idők legkeményebb Giro d’Italia programját összeállítania. 3162 kilométer hosszú volt a teljes útvonal, ami ma talán nem hangzik olyan meglepőnek, ám ekkor ez még nem huszonegy, hanem csupán nyolc szakasz során jött össze. A szakaszonkénti táv átlagban 395,25 kilométer volt.

A legrövidebb szakasz (5. szakasz) 328,7 kilométer, a leghosszabb (3. szakasz) 430 kilométer hosszú volt. Azóta is ez minden idők leghosszabb Giro-szakasza.  Összehasonlításképp: a Tour de France-on ebben az évben 5380 kilométer volt az össztáv, de a verseny 15 szakaszból állt, így átlagban “csak” 358, 67 kilométer volt egy szakasz.

Már az első szakasz után megfeleződött a mezőny: az út Sestriére-en keresztül vezetett a célállomáshoz, Cuneóba, de sokan már itt, a híres alpesi településhez felfelé vezető emelkedő lábánál kiszálltak a versenyből. Bár a Giro d’Italia a szokásosnál kicsivel később, május végén rajtolt, a résztvevők mégsem úszták meg a rossz időt, ami inkább januárra és februárra emlékeztetett, mintsem kora  nyárra: másfél napon át tombolt a szélvihar, havazott, vagy jeges eső esett.

Többek között a mindig elegáns stílusban versenyző és nem kevésbé kifogástalan modorú Lucien Petit-Breton is távozni kényszerült, aki miután megtudta, hogy csapata, az Atala már ekkor kifogyott a pótfelszerelésből a sok defekt miatt, hisztérikusan hozzávágta kerékpárját a csapatkocsihoz. Még aznap az egész csapat feladta a versenyt.

Lucien Petit-Breton profi versenyző volt, alapvetően a kor lehetőségeihez mérten optimális versenyzési körülményekkel, legyen szó az alkatrészekről, vagy arról, hogy finom étel és  kényelmes szállás várta őt a nap végén. Ugyanakkor a versenyen szintén részt vettek függetlenül induló profik és értelemszerűen szintén független amatőrök is, akik számára (még  ha esetleg több gumibelsőt is vittek magukkal), szinte lehetetlen küldetés volt már az első szakasz befejezése is.

Az első nap egyébként egy 19 éves fiatalember, Mario Marangoni ért célba utolsóként, 7 óra 14 perc hátránnyal a szakaszgyőzteshez képest. Mivel független amatőr volt, neki még ezután kellett koszt és kvártély után néznie. Akkoriban nem volt szokatlan, hogy a szerényebb lehetőségekkel rendelkező amatőrök (akiket épp a szerény, de viszonylag könnyű és gyors pénzkeresési lehetőség vonzott) a környékbeli gazdáknál kerestek szálláslehetőséget, s nem ritkán pajtákban húzódtak meg éjszakára. Marangoni egyébként még további négy szakaszon is utolsóként ért célba, csupán a 6. tappán adta fel a versenyt.

A Giro mezőnye napról-napra fogyatkozott, a 6. szakaszt  már csak tizenketten fejezték be. Az első Luigi Lucotti lett 19 óra 20 perc 47 másodperces idejével, a 12. pedig Umberto Ripamonti, akinek 22 óra 43 perc 26 másodpercbe tellett végigmenni a 428 kilométeres távon.

Az addigi összetett első, Giuseppe Azzini kénytelen volt feladni a versenyt. Egyszerűen eltűnt. A szervezők a keresésére indultak, majd egy pajtában találták meg – lázasan. Az esős, hideg időben tüdőgyulladást kapott.

Más probléma is akadt még ezen a nevezetes szakaszon: Alfonzo Calzolari, Carlo Durando és Clemente Canepari is büntetést kapott tiltott segítség igénybevételen miatt. A jogi huzavona még a verseny után is folytatódott. Voltak, akik szerint sokkal súlyosabban (kizárással) kellett volna büntetni a versenyzőket.

A versenyt végül Alfonso Calzolari nyerte. Rajta kívül pedig Pierino Albini, Luigi Lucotti, Clemente Canepari, Enrico Sala, Carlo Durando, Ottavio Pratesi és Umberto Ripamonti ért még célba. Közülük Enrico Sala független profi, Umberto Ripamonti pedig amatőr versenyzőként.


További érdekes történetek a kerékpárport hőskorából

Paul Duboc egy ellenőrzőponton az 1911-es Tour de France-on

Mérgezéses rejtély a Tour de France-on

Paul Duboc (1884-1941) négy szakaszt nyert, valamint összetett második helyezést ért el a Tour de France-on 1911-ben. Első ránézésre kiváló eredménynek tűnik […]

Henri Pépin a különc bringás, aki luxuskirándulássá változtatta a Tour de France reszvételét.

Luxusbringások az 1907-es Tour de France-on

Köztudott, hogy a hőskorban a Tour de France különösebbnél különösebb figurákat vonzott be saját különleges világába. Ilyen furcsa fazon volt Henri Pépin […]

Giovanni Gerbi a kerékpársport hőskorának egyik közismert figurája, minden idők legidősebb. Giro d'Italia rézstvevője

Giovanni Gerbi utolsó Girója (Giro d’Italia 1932)

Giovanni Gerbi minden idők legidősebb Giro d’Italia résztvevője volt az 1932-es körversenyen a maga 47 évével. Az ördögi bringás Az 1885-ben született […]

Tourmalet 1910

A Tourmalet legendája – avagy hogy is volt az a medvés sztori?

Miközben napjainkban természetes, hogy egy háromhetes kerékpárverseny a nagy hegyekben dől el, addig a Tour de France történetének hajnalán egészen 1910-ig kellett várni, hogy a verseny a Pireneusokba látogasson.

Giro d'Italia 1914

A Giro d’Italia, amelyet csak nyolcan fejeztek be

1914. május 21-én 81 versenyző rajtolt el a La Gazzetta dello Sport milánói székháza elől. A verseny végére azonban mindössze csak nyolcan maradtak.

A népszerűség tette (majdnem) tönkre: Tour de France 1904

Az 1903-ban először megrendezett Tour de France rögtön nagy siker lett. Olyannyira, hogy a népszerűsége okozta majdnem a vesztét is egyben. Kevésen […]

Paris-Roubaix 1936

Elnézték a győztest (Paris-Roubaix 1936)

A Paris-Roubaix több mint 120 éves története bővelkedik ellentmondásos versenyekben és téves vagy egyenesen botrányos eredményhirdetésekben. Az egyik nevezetes eset 1936-ban történt.

Paul de Man

Kivégezték volna, de véget ért a háború

Kivégezték volna, de véget ért a háború
Az 1. világháború során a kerékpáros mezőny számos sikeres tagja – köztük több Tour de France győztes is – életét vesztette. A belga Paul Deman azon szerencsések közé tartozott, akik túlélték az öldöklést. Az ő esetében ez azonban tényleg óriási szerencsén múlt. Kétszer is.

Pethő Anita (1980) kulturális és sport szakíró