Hugo Koblet szökésben az 1951-es Tour de France 11. szakaszán

1951 július 15 Hugo Koblet szenzációs szólója (Tour de France 1951)

Hugo Koblet szenzácios szólója az 1951-es Tour de France 11. szakaszán, pontosabban, ahogyan arról éveken át beszámoltam, már egy ideje zavart, és jobban átgondolt újraírásra késztetett (hasonlóan a „medvés szakasz” historiográfiájának dilemmáihoz) a történet, pontosabban annak reprezéntációjának egy apró mozzanata miatt.

Gondolom sokan ismerik azt a játékot, hogy valaki belesúg egy mondatot a mellette álló fülébe, aki hasonlóan továbbadja a hallottakat a következő embernek, és így tovább, és így tovább, a kérdés pedig az, mi fog ebből visszajutni az egész láncreakció elindítójához.  A játék kiváló kísérlet nem csupán a pletyka terjedésének (hisz a pletykához a sztereotíp gondolkodás és a rosszindulatú torzítás rutinja is hozzáértendő), hanem általában véve a történetmesélés és az egyéni nyelvhasználat komolyabb vizsgálatához is.

Az utóbbi időben így érzem magam a sokszor újramondott régi országúti kerékpáros történetek kapcsán, hogy mivel ritkán fordulunk az eredeti forrásokhoz (1951-es rendezésről például amúgy sem lenne teljes felvétel, ellentétben napjainkkal, s az eredeti újságbeszámolók sem garanciá arra, hogy a papírra vetés folyamata során nem torzult a valóság, sőt!), csak az újramondások újramondásának újramondására (stb) támaszkodunk, sőt, speciális esetekben mi magunk is újraírtuk már vagy tucatszor ugyanazt a történetet (avagy az „álmunkból felkelve is azonnal megtudnánk írni” rutin is könnyen önbecsapássá válhat), így szükségszerűen torzul az elmondandó történet, különösképpen, ha a különböző, egymásra rakódó szövegvariánsok szerzőinek radikálisan eltérő szintű a narratív intelligenciája.

A kiindulási pont egyértelmű: az 1951-es Tour de France 11. szakasza, amit 1951. július 15-én rendeztek, egy 177 kilométer hosszú átmeneti etap volt az Alpok és a Pireneusok között.

Aztán azt is közel  hasonló bizonyosságal lehet megállapítani (bár a szökések hossza soha nem 100%-osan pontos), hogy a svájci Hugo Koblet és a francia Luis Deprez akkor szökött el a főmezőnytől, amikor még nagyjából 135 kilométer volt a szakaszból hátra.

Az 1951-es Tour de France azon három francia körverseny egyike volt, amin Fausto Coppi is részt vett (igaz ugyan, hogy ezen teljesített a legrosszabbul, ne feledjük, csupán néhány héttel járunk ekkor öccse, Serse halála után). Rajta kívül ott volt még Gino Bartali, Firenzo Magni, Raphael Geminiani, Jean Robic, Louison Bobet, és így tovább.

A lerongyolódásig újramondott történet itt úgy folytatódik tovább, hogy a nagy sztárok, mivel nem látták értelmét a szökésnek, nem szenteltek rá különösebb figyelmet, s különben is Deprez korai vissszacsúszása után Koblet egyedúl volt kénytelen szökésben tekerni. Amikor a peloton észbe kapott, már késő volt, Koblet magabiztosan megnyerte a szakaszt. Ezt bizonyítandó a cél előtt nem sokkal elővette kis fésűjét, s látvanyosan megfésülködött, ezzel is bizonyítandó, hogy laza semmiség volt ez, egy elegáns gentlemannek még nagyon ki sem kellett vetkőznie önmaga gentlemanlike megjelenéséből a sikerért.

Hugo Koblet végül a 14. szakaszon aratott győzelmével(közben volt ott egy s más érdekes történet a Pireneusokban) átvette a vezetést összetettben is, ami pozicióját aztán megtartotta egészen Párizsig.

A bökkenő ebben a történetben, talán nemglepő módon, nem a fésülködős anekdota. Sokkal inkább maga a hosszú szökés tényének kontextualizálása.

Én a 2000-es években keztem tudatosabban foglalkozni az országúti kerékpársporttal, blogolni róla 2009-ben, azaz egy olyan időszakban, ami hirhedt volz arról, hogy a főceselyesek és csapatai a legkisebb kockázatot is alig akarják vállalni verseny közben. Hosszú (inkább közelebb a 100, mint 50 kilométerhez) magányos szökések a versenyek fő esélyesei részéről szinte elképzelhetetlennek tűntek. Ugyanakkor, a komplett szakaszközvetítések kora, amikor egészen a rajt pillanatától (sőt a felvezető kilométerektől) kezdve követhetjük nyomon, miként zajlik egy szakasz, legyen az akár egy teljesen lényegtelen átmeneti etap, beindulása, még nem jött el.

Vagyis abban időszakban, abból a tapasztalatból teljesen érthetőnek tűnhetett, hogy Koblet szökését úgy képzeltük el, hogy a „nagy sztárok” (az idézőjel itteni szükségességét mindjárt kifejtem) felkapták a fejüket, hogy „hülye ez?”, majd vállránditva tekertek tovább a normális tempójukban a mezőnyben, de egy idő után, „hoppacsek, ezt benéztük”, mégiscsak össze kellett magukat kapni hirtelen, igaz már későt.

Ráadásul az újra- és újramondott történetben Koblet egyre inkább kezdett egy kívülállóvá, esélytelen underdoggá válni, ellentétben a nagy sztároknak titulált (amúgy valóban legendás) versenyzőkkel a mezőnyben.

Ez volt az a mozzanat a történetben, ami elkezdett zavarni. Hugo Koblet az 1950-es Giro d’Italia győztese volt, nem egy névtelen bringás a tömegben. Mai fejjel azt mondanám, a többiek nem rendezhették le csak annyival, hogy „jelentéktelen, kit érdekel?”, nem beszélve arról, hogy Koblet volt csak igazán a sztárok egy elit kis csoportjának egyik képviselője, Coppival, jó barátjával együtt, akik igazán belevetették magukat a luxustermékek birtoklásának gyönyöreibe, sőt Koblet a nagyvilági ficsúrok szórakozási lehetőségeibe, ami többek között korai halálához vezetett.

(És akkor abba már ne is menjünk bele, hogy Hugo Koblet szenzációs teljesítményéhez az is hozzájárult, hogy nála rendszerint nem az lett volna a kérdés, mit mutatott volna ki egy modern doppingvizsgálát, hanem hogy lett volna-e egyáltalán olyan szer, amit nem.)

Végül is, tehát, azon túl, hogy Hugo Koblet sikeres szökése az 1951 július 15-én rendezett Tour de France szakaszon, ami később hozzájárult az azévi összetett győzelméhez, egy létező, sőt emlékezetes esemény az országúti kerékpározás történetében, kifejezetten jó példa is, miként módosulhat ugyanazon történet elmondása különféle előzetes (háttér-)ismeretek, élettapasztalatok, és narratív képességek fényében.