10 kevésbé ismert Giro d’Italia győztes
Hadd kezdjem ezt a bejegyzést (tőlem egyáltalán nem szokatlan módon) egy kicsit távolabbról. Az egyik speciális téma, ami folyamatosan foglalkoztat, akár egy valamikor, majd inkább a távolabbi jövőben megírandó könyv formájában az a balsorsú Tour de France győztesek története.
Az országúti kerékpársporttal kapcsolatban gyakorta felemlegetett jellegzetesség, ahogy az „örök másodikak” legalább annyira népszerűek, mint a győztesek. Az emberi szimpátia gyakran fordul az esélytelenebbek felé, miközben elismeri győztesek (erő)fölényét.
De a Jóisten kegyelmezzen meg azoknak, akik ismeretlenül és az esélyesek közé pillanatnyilag sem tartozva, az egyenletes, kiegyensúlyozott, megbízható teljesítményen túl semmi speciálisat semmi egyedit nem mutatnak, mert a közvélemény kiüldözi őket a világból is, főleg egy olyan toxikus közegben, mint a francia közönség viszonya saját, francia Tour de France győzteseihez. Akad néhány tragikus sorsú bajnok a győztesek listáján, akiknek története, illetve törtenetük melyebb rétegeinek felfedése, valamjnt tágabb kontextusba helyezese mindig is érdekelt.
Ezzel ellentétben úgy tűnik, legalább is eddigi kutakodásaim során nem találtam ezzel ellentmondó történetet nagyjából az 1980-as évekig bezárólagosan, a kevésbé ismert, a nagy sztárok közé soha fel nem emelkedő Giro d’Italia győztesekkel szemben nem volt ilyen kegyetlen a közvélemény, egyszerűen csak idővel kikoptak a szélesebb köztudatból (bár helyileg, a győztes szűkebb pátriájában esetleg komoly emlékmegőrző tevékenység zajlik).
Az alábbiakban tehát tíz kevésbé ismert Giro d’Italia győztesről lesz szó.
Carlo Galetti (1910, 1911, 1912)
A lombardiai születésű Carlo Galetti volt az első háromszoros Giro d’Italia győztes, noha az 1912-es sikere kicsit eltér a másik kettőtől. Az 1909-ben útjára indított olasz körverseny történetében ugyanis ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szervezők a csapatverseny formátummal kísérleteztek. Így az azévi versenynek hivatalosan nem egy egyéni versenyző, hanem egy csapat, az Atala a győztese.
Carlo Galetti ezen a mostani listán még a relatívd ismertebb nevek közé tartozik, legalabb is az országúti kerékpársport kezdeti korszakával foglalkozó bloggerként én viszonylag gyakran leírom a nevét (és a róla készült fotók többségéről is megismerem), de való igaz, hogy mivel 1914-ben véget ért a karrierje, pont lemaradt azokról az 1920-as évekre jellemző sztárcsináló médiamechanizmusokról, aminek például Costante Girardengo is a hírnevét köszönhette.
Giuseppe Enrici (1924)
Apropó, Girardengo, az amerikai születésű, de Olaszországban felnőtt Giuseppe Enrici, nem kisebbítve az erényt, hogy végigtekert egy 3613 kilométeres körversenyt, részben annak is köszönhette sikerét, hogy a szervezőkkel egy vitás eseten megegyezni nem tudó sztárbringások többsége távol maradt a versenytől.
Nem a semmiből jött persze ez az eredmény, Enrici 1922-ben már begyűjtött egy összetett harmadik helyet, de más sikert nem igazán jegyeztek fel az évkönyvek a neve mellett, s 1928-ban be is fejezte pályafutását.
Luigi Marchisio (1930)
Minden idők második legfiatalabb Giro d’Italia győztese, Luigi Marchisio annak ellenére nem tartozik az ismertebb nevek közé, hogy az a verseny, amit megnyert az egyik legismertebb Giro-történet egyik fontos eleme.
1930 volt ugyanis az az év, amikor az akkor már négyszeres győztes Alfredo Bindának fizettek, hogy ne induljon a versenyen. Az 1920-as években a mezőnyt leuraló Legnano csapata, így Binda helyett Marchisiót indította.
Marchisio a következő évben még összegyűjtött egy összetett harmadik helyet, de aztán fokozatosan gyengültek az eredményei (sok sérülés is hátráltatta pályafutását), így 1936-ban visszavonult a versenyzéstől.
Francesco Camusso (1931)
Az utókor ítelete szerint minden idők egyik legjobb olasz hegyi menője, a Francesco Camusso volt az első rószaszín trikós összetett győztes, hiszen a híres maglia rosát, mint megkülönböztető trikót épp ebben az évben vezették be. (Mindazonáltal az első kerékpáros, akit az összetettben épp aktuálisan élen állónak járó híres különmezzel jutalmaztak Learco Guerra volt, hiszen ő nyerte a verseny első szakaszát.)
Hogy neve nem igazán maradt ismert az országúti kerékpárosok között valószínűleg csendes, visszahúzódó egyéniségének is volt köszönhető.
Antonio Pesenti (1932)
Szintén kevésbé a showmanségre koncentráló versenyző volt Antonio Pesenti, aki az olasz kerékpározás és a Giro d’Italia történetének egy viszonylag csendes, átmeneti pillanatában ért el összetett elsőséget.
Az 1920-as évek nagy sztárjai már kikopófélben voltak a mezőnyből (bár Alfredo Binda 1933-ban még megszerezte ötödik, jelenleg is rekordnak számító összetett győzelmét 1 ), Gino Bartali, majd pár évre rá Fausto Coppi, valamint Fiorenzo Magni még nem vették át a stafétabotot.
Pesenti egész jó összetett menői képességekkel rendelkezett, hiszen nem csak az olasz körversenyen, de a Tour de France-on is ért el említésre méltó sikereket (1931-ben harmadik, 1932-ben, vagyis a Giro-győzelme évében negyedik hely összetettben, és nyert egy klasszikus Pireneusok-szakaszt is Tourmalet-val és Aubisque-kel.)
Franco Balmamion (1962, 1963)
Átlépve a 20. század második felébe, Franco Balmamion története tűnik először érdekesnek. A Giro d’Italia, és általában véve az országúti kerékpársport történetében ez az időszak már bőven az a korszak, amiből a legtöbb rajongó tud évtizedenként néhány nevet mondani.
Balmamion valószínűleg nem tartozik ezek közé, pedig egymás utáni két évben is nyerni nem kis teljesítmény.
Hogy karrierje kevésbé maradt emlékezetes az utókor számára, valószínűleg annak is köszönhető, hogy mindkét Girót úgy nyerte meg hogy közben egyetlen szakaszt sem nyert. Ezt pedig nem nagyon szokta díjazni a kerékpáros nézőközönség. (Inkább legyen valaki örök második, de mutasson fel néha lelekesednivaló történeteket is, szakaszgyőzelmek formájában.)
Balmamion szintén nem egy extrovertált figura volt, szokták a „csendes bajnok” névvel is illetni.
Gianni Motta (1966)
Gianni Motta kezdetben igéretes karrierje azon történetek sorába illik, melynek slusszpoénja rendszerint az, hogy
„és akkor jött Eddy Merckx”.
Jó, rendben, az sem sokat segített abban, hogy neve gyakran forogjon kerékpárrajongók körében napjainkban is, hogy egyik központi szereplője volt az első modernkori doppingbotránynak, aminek következtében kizárták, és eredményeit töröltek az 1968-as Giro d’Italiáról.
Motta, aki karrierje során az olaszországi kisebb jelentőségű egynaposok koronázatlan királya volt, egészen 1976-ig volt aktív. Utána saját kerékpáros márkát alapított, s az általuk szponzorált Gianni Motta–Linea M.D. Italia volt az első USA-beliként regisztrált csapat, amelyik részt vehetett a Giro d’Italián.
Giovanni Battaglin ( 1981)
A versenynaptár kilencvenes évekbei radikális átrendezése előtt ugyanazon évben nyerni Vuelta a Espanát és Giro d’Italiát nem kis teljesítmeny volt, belegondolva, hogy kevesebb idő telt el a két verseny között mint a Giro és a Tour között, figyelembe véve persze azt is, hogy a tavaszi Vueltáknak rendszerint kevésbé volt erős a mezőnye, hiszen sokan inkább az egynapos klasszikusokra koncentráltak. (Először egyébként Eddy Merckxnek jött össze a Vuelta – Giro dupla 1973-ban.)
GIovanni Battaglin 1981-ben hozta össze a dupla győzelmet, s bár neve talán ismerősebben csenghet sokaknak, mint jó néhány más név ezen a listán, valójában ő is az inkább feledésbe merülő olasz Giro d’Italia győztesek sorát erősíti.
Roberto Visentini (1986)
Ellentétben az előbb említett Battaglinnal, Roberto Visentini a jobban körülhatarolható egyéni stílusú kerékpárosok közé tartozott.
1986-ban nyerte meg a Giro d’Italiát, köszönhetően saját erős teljesítménye és a jó csapatmunka kombinációjának.
1987-ben is az esélyesek közé tartozott, ám csapattársa, az ír Stephen Roche elkövette a kerékpársportban legnagyobbbak számító árulást: saját sikeréért tekert és el is érte.
Noha ezek után, érthető módon, Roche távozott a Carrera csapatából, Visentini soha többé nem tudott olyan kiváló teljesítmenyt nyújtani mint 1986-ban.
Franco Chioccioli ( 1991)
Egész jó kiindulási alap lehet bárki számára, ha Fausto Coppihoz hasonló kinézete okán a Coppino becenevet kapja.
Franco Chioccioli kiváló hegyi menő volt, 1991-es Giro d’Italia győzelmét is annak köszönhette, hogy egy kemény Dolomitokbeli szakaszon mindenkit leiskolázott.
Ezzel el is érte karrierje csúcspontját, későbbiekben, köszönhetően többek között Miguel Indurain egyre erősödő dominanciájának, már nem nagyon volt lehetősége bizonyítani. Olaszországon belül igen, annak határain túl nem igazán ismert.
Összefoglaló
Ebben a bejegyzésben tíz olasz Giro d’Italia győztes országúti kerékpárost soroltam fel, akik, ha volt is részük népszerűségben karrierjük során, az utókor szemszögéből a kevésbé ismertek közé számítanak.
- Csak Fausto Coppi csatlakozott hozzá a lista élén 1953-ban.[↩]