TOURázzunk együtt

Országúti kerékpársport bölcsész szemmel

Az országúti kerékpársport kezdetektől fogva egyik legizgalmasabb jellemzője volt a versenyek közelsége a mindennapi élethez. Amíg egy focimeccs vagy egy motorsportos rendezvény miatt rendszerint a néző kell, hogy megközelítse annak speciálisan elkülönített helyszínét (stadion, versenypálya stb), addig az országúti kerékpásport gyakorlatilag – főként a sűrűn lakott belga és holland területeken, ahol a versenyek beépültek a helyi kisközösségi hagyományokba – házhoz megy.

Fekete fehér vintage kerékpáros fotó: Robert Jacquinot egyedül fogyasztja ételét a Tour de France 5 szakasza alatt 1922-ben.
Robert Jacquinot az 1922-es Tour de France 5. szakaszán

Ugyancsak sportolók és nézők közti határvonal elmosódásának egyik jellegzetes – és az esetek többségében rendszerint pozitív jellegű -megyilvánulása a hegyi befutók körüli különleges atmoszféra, mint ahogyan a 2022-es Tour de France is bizonyította, amikor a 11. szakasz után, már lefelé menet, Wout van Aert a rajongóktól kért pumpát. Az egész jelentsor a közvetlenség, már-már bajtársiasság hangulatát árasztotta magából.

Értelemszerűen az országúti kerékpársport hőskorában, a kevésbé (vagy mondjuk inkább úgy, hogy másféleképpen) professzionális, kevésbé formalizált sportéletben még jellemzőbb volt a határok ilyesfajta elmosódása.

Valójában

az első Tour de France megrendezését nagyban segítette, hogy a szervezők támaszkodhattak a vidéki kisvárosi, falusi kávéházak egész hálózatára.

A századfordulós francia társadalom sportklubokhoz tartozó (elsősorban, de nem kizárólagosan férfi) tagjai rendszerint ezeken a helyszíneken tartották összejöveteleiket, így azok a vidéki élet fontos színtereinek számítottak.1

Îgy kezdettől fogva szinte magától értetődő volt, hogy a vidéki vendéglátó egységek kiváló ellenőrző pontokként és frissítő állomásokként is funkcionálhatnak egy verseny során. Ez persze azt is jelentette, hogy a helyszínre beérkező versenyzőnek nem ritkán egy vendégektől zsúfolt helységben kellett bejelentkeznie, és ami e bejegyzés szempontjából még fontosabb, a többségében a verseny miatt nézőként jelen lévő fizetős vendégek között kellett neki is a saját ennivalóját elfogyasztania.2

A verseny hőskorában attól függően, hogy valaki egy gazdag profi csapatnak volt-e a versenyzője, saját jogon akkora jól fizetett sztár volt-e, hogy saját stábot tartott, vagy csak egy lelkes szerencsét próbáló biciklifanatikus volt, más-más módon oldották meg a versenyzők szüksêges energiabevitelét. Maurice Garint, a verseny első győztesét például meleg étellel várták az ellenőrző pontokon, mivel voltak segítői, akik ezt előzőleg megszervezték. Másoknak a helyszínre érkeztükkor kellett nekiállni érdeklődni, mit is lehetne enni és mennyiért.

A szervezés ezen jellege értelemszerűen még jó ideig szerves része volt a versenyeknek, s ezért is találkozhatunk még az 1920-as években (sőt akár később is) készült olyan felvételekkel, melyeken a kerékpárosok vendéglátóhelyeken étkeznek. Bennünk, a 21. századi nézőben pedig megvan az a reflex, hogy úgy érezzük, hogy akit így kaptak lencsevégre, az egy szerencsétlenségében a pelotontól leszakadó, magára hagyott, “elárvult” versenyző, aki épp arra gyűjt energiát, hogy elvesztettségéből visszataláljon a versenytársaihoz. Olyan ez, mint amikor egy 16. században jatszódó történelmi fikció láttán úgy érezzük, milyen vagány csaj az a vörös alsóruhás karakter (tekintve, hogy napjainkban ez a szín a – főkent szexuális természetű – női magabiztossággal fonódik össze, így a figurához ösztönösen is ilyen jellegű tulajdonságokat társítunk ), pedig csak egy a kor szokásai szerinti teljesen átlagos ruhadarabot visel.3

Így aztán, bármennyire is elárvultnak tűnik Robert Jacquinot (1893-1980) ezen a híres, 1922-ben készült képen, ahogyan egyedül, csupán kerékpárja társaságában ül egy kávéházi asztalnál, miközben egy fiú épp bekukkant megbámulni a fura figurát, egyáltalán nem extrém helyzettel állunk szemben, a legtöbb korabeli versenyzőről könnyen készülhetett ilyen és hasonló felvétel.

Valójában Jacquinot nagyon is jó pozícionált versenyző volt ekkor.

A fotó a verseny 5. szakaszán készült, csupán egy etappal azután, hogy elvesztette a sárga trikót.

Sajnos – hogy mégiscsak legyen valami igazság abban, hogy  fénykép valamiféle elveszettséget, a verseny fő eseményeitől elszakadottságot is érzékeltet – nem sokkal később kénytelen volt feladni a versenyt.

Robert Jacquinot egyébként 1919 és 1925 között összesen hétszer állt rajthoz a Tour de France-on, ám csupán egyetlen alkalommal (1923) tudta be is fejezni a versenyt. A sárga trikót összesen négy napon át viselhette (1922-ben 3, 1923-ban 1 szakaszon).

  1. Richard Holt: Sport and Society in Modern France. London, Macmillan, 1981 []
  2. Lsd még az egyes szakaszok hangulatának plasztikus érzékeltetését Peter Cossins: The First Tour de France: Sixty Cyclists and Nineteen Days of Daring on the Road to Paris. PublicAffairs 2017 []
  3. A leghíresebb vörös alsóneműs történelmi figura minden bizonnyal Mária, a skótok királynője, aki kivégzésekor e ruhadarabra vetkőzve várta sorsá beteljesülését. A híres történelmi esemény filmes reprezentációiban a készítők rendre rájátszanak arra, hogy a ruhadarab felvillanása milyen asszociációkat vált ki a nézőkből, függetlenül az életmódtörténeti tényektől. []

Share this post