Egészen biztosan sokan emlékeznek még arra, amikor a NBA sztárok végre játszhattak az olimpián, mert eltörölték azt a szabályt, hogy megmérettetésen csak amatőrök szerepelhetnek. (Pontosabban áltálanosságban véve, más sportágak esetében az 1970-es évektől kezdve kezdett eltűnni ez a fajta megkülönböztetés, de ketségtelenül az amerikai kosarasok esete volt a legfeltűnőbb.) Én tizenévesként, elsősorban a profi és amatőr szavak modern huszadik század végi jelentésének másodlagos árnyalatait ismerve (azaz, hogy a profi az valaki, aki nagyon jó valamiben, az amatőr pedig az, aki nem igazán) nem teljesen értettem a helyzetet. Hát hiszen az olimpia az nem a legjobbak versenygéséről szól? Ez az egész hajcihő a lánggal, a nagy ünnepségekkel, és a többi, eddig csak futottak még kategóriájú sportolókról szólt, akik nem érték el az "igazi" sportolók szintjét?
Jó pár évnek kellett eltelnie, és - köszönhetően többek között az országúti kerékpársport múltjába történő elmélyedésemnek - el kellett jutnom a 19. század második felének sportéletével közelebbi ismeretség egy szintjére, hogy megértsem, a professzionális és amatőr kifejezések jelentése radikális változáson ment keresztül az elmúlt bő száz évben.
A Netflixre még évekkel ezelőtt felkerült egy The English Game című (a magyar cím A foci mindenkié kicsit el is spoilerezi a lényeget) nyolcrészes sorozat, ami épp ezt a jelenséget járja körbe. Julia⁰n Fellowes írta, úgyhogy nem érdemes valami egetverően különleges alkotásra számitani, de ahhoz eléggé tisztességesen megírt mestermunka (ha úgy tetszik, profi forgatókönyv), hogy könnyed formában (egy fikciós történet befogadásán keresztül) meg lehessen belőle ismerni a valós történelmi szituáció lényegét, hogy hogyan is volt ez a profi és amatőr szituáció az 1880-as évek Nagy-Britanniájában az épp modernkori formáját elnyerő labdarúgásban. Az FA irányitása a dél-angliai (elsősorban londoni) közép- és felsőközéposztálybeli, Oxfordban, Cambridge-ben végzett, saját családjuk tulajdonában lévő bankokban vagy más jellegű cégekben kényelmes állással rendelkező fiatalemberek kezében volt, akik számára a sportolás munkaidőn túli tevékenység volt csupán, olyan időtöltés, amit nem kívántak a pénzért végzés banalitásával "bemocskolni". Amatőr sportolónak lenni az úriemberi réteghez tartozást jelentette, a sporttevékenységhez pedig olyan meseszép elveket kötöttek, mint önfegyelem, kitartás, becsületes versenyszellem, stb.
Mivel biztos anyagi körülmények között éltek, könnyen dedikálhatták magukat szép eszméknek.
Ezzek egy időben azonban létezett egy másfajta sportélet is (az említett sorozat ezt az északi iparvárosok gyári munkás közösségeihez köti), ahol
a sportesemény a tömegszórakoztatás egy eleme, a sportoló olyasvalaki, akinek teljesítményének élőben megtekintéséért a nehéz munkában megfáradt, de immáron elég szabadidővel és jövedelemmel rendelkező munkás tömegek pénz is hajlandóak fizetni.
A rendezvények szervezői vagy a sportklubtulajdonosok pedig azért nyúltak mélyen a saját zsebükbe, hogy a sztársportolójuknak semmi mással ne kelljen foglalkoznia (főleg ne gyári munkával, ahol bármikor érheti baleset), csak nekik termelje a bevételt.
Ám azok a csapatok, ahol a focisták fizetésért játszottak, az elején még nem vehettek részt az FA-kupa küzdelmeiben.
Tulajdonképpen egy speciális osztályharc zajlott, míg a profi játékosokból álló csapatok elérték, hogy ők is megmérettethessék magukat az amatőr úrigyerekekkel az országos szervezésű kupasorozat keretein belül.
Hasonlóképpen, amikor a 19. század végén Piere de Coubertin báró és a hozzá hasonló társadalni státuszú, vagyoni helyzetű és műveltségű férfiak fel kívánták eleveníteni az ókori olimpiai játékokat modern keretek között, magától értetődőnek tartották, hogy ez csakis amatőr rendezvény lehet, ahol nem pénzért, hanem szép eszmékért szállnak a résztvevők ringbe akár szó szerint, akár képletesen
Ehhez képest az országúti kerékpásport (sőt ez esetben beszélhetünk arról is, hogy általában véve a kerékpársport), már eleve a modern tömegkultúra (annak legalább is az első korszaka) keretei közt jött létre, ráadasul létezése szorosan kötődött egy új eszköz feltalálásahoz és annak minél szélesebb rétegek közti elterjesztéséhez, így eleve más módon fejlődött, mint az olyan sporttevékenységek, mint például a legalább az ókori görögök óta közismert (de joggal feltételezhető, hogy mióta ember az ember, azóta űzött) ökölvívás, vagy a középkori közösségi (angoloknál inkább falusi, Itáliában inkább városi) szórakozási formában gyökeredző labdarúgás.
A kerékpásportot ugyanis ekkor kellett kitalálni. A kerékpárt, mint új hétköznapi használati eszközt vonzóvá kellett tenni leendő vásárlóik számára. Hovatovább, mivel teljesen új jelenség volt, egy egész életformát, életstílust (ami természetesen elsősorban az öltözködésben tudott materializálódni) el lehetett adni vele. Ráadásul, aki vett egy kerékpárt, meg is akarta tanulni használni, s egy részük hajlandó volt a tanórákért is fizetni.
Elmondható, hogy kerékpározás az előző századfordulón jóval nagyobb üzlet volt, mint például a labdarúgás.
A kerékpárosok, akik néha (mint az afro-amerikai származasú Major Taylor) egyszerű bolti segédként kezdték, s feladataik közé tartozott kisebb-nagyobb biciklis mutatványokkal a bolt forgalmát felturbózni, busásan megfizetett sztárok lettek, akik fizető közönség előtt biciklis párbajokat vívtak, akar egymással, de akár lovaskocsival is.
(Mindazonáltal az Berlin-Bécs verseny, amikor a kerékpárosok megmérettethették magukat a gőgös porosz lovastisztekkel, akik aztán úgy veszítettek, hogy jónéhány ló is belepusztult az esetbe, inkább csak a szokásos közép-európai eltorzulása volt a kontinens nyugati felétől ellesett dolgoknak.)
A kerékpársportban tehát mindig is jelen volt a profizmus, ráadásul mindkét, régi és modern értelemben.