Íme a thrillerek thrillere a kerékpárversenyek között! 280 kilométer feszültségkeltés, majd 15 kilométer tömény izgalom a nap végén. Íme a Milano-Sanremo.
A tavalyi rendkívüli augusztus verseny után 2021-ben La Primavera visszakerült a naptárbeli eredeti helyére, ahogyan az útvonal nagy része is újra a megszokott nyomtávon haladt. Csupán egyetlen komoly változtatást kellett a szervezőknek eszközölniük: a Turchino hágó földcsuszamlás miatt kimaradt, helyette a Colle del Giovo került be a programba, amely lejtmenetben egy hajszájnyival veszélyesebb útszakasznak tűnt, ám szerencsére – és az elmúlt évek egy-egy emlékezetes versenyeinek fényében kissé meglepő módon – kellemes, napsütéses és főként száraz idő fogadta a versenyzőket.
A nemzetközi elit mezőny azon része, amely Olaszországban tölti a márciust egy szenzácós Strade Bianche és a szintén emlékezetes pillanatokban bővelkedő Tirreno-Adriatico után érkezett Lombardiába, ahol ezen a napon elsősorban a nagy hármast – Julian Alaphilippe (Deceuninck-Quick Step), Wout van Aert (Jumbo-Visma) és Mathieu van der Poel (Alpecin-Fenix), közülük is főként a holland versenyzőt – tekintették a verseny legfőbb esélyesének.
A rajt után hamar kialakult a nap szökevénycsoportja: Nicola Conci (Trek-Segafredo), Andrea Peron, Charles Planet (Team Novo Nordisk), Mattia Viel (Androni Giocattoli-Sidermec), Alessandro Tonelli (Bardiani-CSF-Faizanè), Taco Van der Hoorn (Intermarché-Wanty-Gobert Matériaux) ésd Mathias Norsgaard (Movistar), akik küzül Charles Planet-t érdemes kiemelni, hiszen mióta csapata meghívást kap a versenyre, azóta mindig (a mai nappal együtt összesen hatszor) benne volt az összeállításban, és ebből háromszor a nap szökésében is.
Szökni a Milano-Sanremón a verseny végkimenetele szempontjából nem különösebben releváns, hiszen amint a bevezetőben is mondtam, az utolsó 10-15 kilométer (az esetek többségében) a mérvadó, de természetesen vannak kisebb különdíjak is, amelyeket a kisebb csapatok ritkábban reflektorfénybe kerülő versenyzői nagy örömmel gyűjtenek be. És természetesen a televíziós (vagy netes közvetítétes) megjelenés is fontos még napjainkban is a kisebb csapatok és szponzoraik számára.
Természetesen kerépárversenyeken soha semmit nem lehet 100 százalék biztosra venni, bármi közbejöhet a verseny közben, melynek következtében egy szökevénycsoport hazaérhet. Hogy ezen a napon ez ne így legyen, azért a már említett három legfőbb esélyes bringás csapatai tettek a nap folyamán a legtöbbet.
Mint ahogyan az várható volt, az utolsó 30 kilométeren belülre érve fokozódott egyre a feszültség, s csökkent ezzel egy időben a minimumra a szökevények előnye. Az utolsó rebellist, Taco Van der Hornt 24 kilométerrel a cél előtt fogta be a mezőny. Ekkor pont az Ineos kontrollálta a mezőnyt, méghozzá olyan tempót diktálva, amely bármiféle támadást lehetetlenné tett. Már-már érdemesnek mutatkozott készülődni a sprintbefutóra, ám Caleb Ewan (Lotto-Soudal) felbukkanása a gránátosok sorában még így is értetlenkedő fejvakarásra késztette a nézőket. Másrészről persze kicsi az esélye, hogy az Ineos spintbefutóra játszott volna, hiszen Michal Kwiatkowskiért és Tom Pidcockért mentek, nekik pedig pont nem a mezőnyhajrá kedvezet volna.
A Cipressán különösen említésre méltó mozzanatok nélkül jutott túl a mezőny. Közeledett a Poggio, amelyen, szinte pontosan ugyanott, ahol előző alkalommal, Julian Alaphilippe indított támadást. Wout van Aert azo n nyomban tapadt rá. Később még páran csatlakoztak, kialakult egy tucatnyi csoport, amelyben két sprinter is ott tekert, Michael Matthews (Bike-Exchange) és a tejesen megtáltosdott Caleb Ewan is. A Poggio kanyargós lejtmenetében Tom Pidcock rántotta meg a sort, nyúlt is rendesen, de aztán mégis újra összeállt a csoport.
3 kilométeren belülre érve egy pillanatra csökkent a tempó – nem mellesleg, a verseny minden idők egyik leggyorsabb Milano-Sanremója volt -, a versenyzők egymást kezdték figyelgetni, mindenki a másik támadását várta, hogy arra reagálhasson. Ekkor indult meg Jasper Stuyven (Trek-Segafedo), akire talán a legkevésbé számítottak, hiszen mintha a kelleténél egy ütemmel később reagáltak volna a többiek. Stuyven idővel ugyan fáradni kezdett és Søren Kragh Andersen (DSM) utol is érte, ám a mögüttük érkező üldözők még mindig jól érzékelhető távolságra voltak.
A finisben aztán nagyjából egy időben lépett meg Van der Poel az üldözőcsoportból, mint amikor Stuyvben kiugott Andersen árnyékából. Styuvenben még volt annyi energia, hogy elsőként haladhasson át a célvonalon. Második helyen – a verseny lefolyását tekintve, azaz hogy nem mezőhajrá döntött, némi meglegleptésre – Caleb Ewan érkezett, Wout van Aert pedig harmadik lett.