TOURázzunk együtt

Országúti kerékpársport bölcsész szemmel

A világbajnokságon is folytatódott az egész szezonra jellemző trend: komoly léptékű, radikális őrségváltás zajlik az országúti kerékpározás elit mezőnyében: a tavalyi tavaszi egynaposok során egy Ronde van Vlaaderen 2. hellyel bejelentkező 23 éves Mads Pedersen viselheti a szivárványos mezt az elkövetkező (legalább) 12 hónap során.

A dán versenyző persze a mai 20 év körüli korosztály többi tagjához hasonlóan nem a semmiből vágódott rögtön a créme de la créme  tagjai közé, volt már junior világbajnoki második helyezett (nem mellesleg Mathieu Van der Poel mögött) és nyert korosztályos Paris-Roubaix-t is. Egynapos specialista, tavaly a tavaszi szezonban nagyon jól tekert (több top10-es helyezése is volt), ezzel arányosan idén igencsak megnövekedtek vele szemben az elvárások, ám ahogyan általánosságban a Trek-Segafredo csapatának sem, úgy személy szerint neki sem úgy jött ki a lépés, ahogyan várható lett volna. Pedersen szezonbeli első győzelmét egyébként épp egy héttel a világbajnokság előtt aratta egy alacsonyabb besorolású francia egynaposon.

Tudvalevő, hogy Yorkshire nem a legnapfényesebb vidéke Angliának (még ha egy Shakespeare nevű fickó fél évezrede utalgatott is effélékre), s nem is a legszárazabb, azért az időjárás a hét folyamán többször is igyekezett ez a még inkább tudatosítani bennünk. Szombaton a női elit mezőnyverseny során kellemesebb arcát mutatta a vidék, vasárnapra viszont ismét visszatért az eső és a hideg.

Mindazok, akik egészen véletlenül ezen a verseny találkoztak nézőként először országúti kerékpárversennyel, rögtön megérthették a sportág tragikus szépségének kvintesszenciáját.

Az esőzések miatt reggel útvonalmódosításra kényszerültek a szervezők, háromból két emelkedőt kivettek a programból, helyette kettővel többet adtak hozzá az eredetileg tervezett hét, közel 14 kilométeres körhöz Harrogate, a világbajnokság hivatalos házigazda városa körül. A pálya jellegén ez ugyan nem sokat változtatott, de a helyzet komolysága érzékeltette, milyen verseny vár majd a kerekesekre a nap folyamán. A 288 kilométeres táv 264 kilométeresre rövidült, de még így is helyi idő szerint reggel kilenckor rajtolt a mezőny.

A verseny első felében akadt egy érdekes szökevénycsoportunk, ritkán láthatjuk ilyen alakulatban együtt az uralkodó Giro d’Italia (Richard Carapaz), a Vuelta a Espana (Primoz Roglic) bajnokot és egy további kétszeres Grand Tour (Nairo Quintana) győztest együtt. Mivel a verseny alapvetően inkább az egynapos specialistáknak – azok közül is a hideget jobban bíróknak – kedvezett, elkönyvelhetjük az összetett menők akcióját afféle tiszteletadásnak, hogy ha már itt voltak, megmutatták magukat a helyi és a tévé (laptop, mobil,stb) előtt ülő nézőknek is. Később fel is adták a versenyt, ahogyan a címvédő Alejandro Valverde is kiállt nagyjából kétharmadnyi táv megtétele után.

Nagyobb veszteség volt azonban a két belga versenyző, Philippe Gilbert és Remco Evenepoel kiválása. Az esős időben megsokasodtak a technikai problémák, a bukások, egyikbe belekeveredett 2012 világbajnoka is, akibe – emlékezetes pillanat – a nála majd húsz évvel fiatalabb csapat- és szobatársa, a 2018-as junior világbajnok Remco Evenepoel igyekezett lelket önteni, és önmaga esetleges jó eredményét feláldozva, hosszú kilométereken át segített neki  felzárkózni, ám nem sokkal az utolsó 100 kilométeren belülre érve Gilbert feladta a versenyt. Láttuk őt már szakadékba esni is (Tour de France 2018), de zokogni ritkán. Nagyon jó formában volt az utóbbi hetekben, s neki tényleg talán az utolsó esélye volt, hogy még egyszer szivárvány színbe öltözhessen karrierje során. Nem sokkal később Evenepoel is feladta a versenyt.

Bár a belgák  – az igavonó szerepére beválogatott Tim Declercq kivételével  – mindannyian az esélyesek közé számítottak, végül azon az egy szép Evenepoel-mozdulaton túl nem igazán tett a csapat emlékezeteset.

Tett azonban a svájci ügyes időmenő, Stefan Küng, aki a 66 km-nél támadást indító Lawson Craddockhoz csatlakozott, s már nem is vált meg a célig a szökevény státusztól, legfeljebb csak a társak cserélődtek mellette. A 45 kilométerrel a cél előtt a Craddock-Küng duó nyomába eredő Mads Pedersen ugyanis felrázta a mezőnyt. Ő hamarosan utolérte Küngéket, nem sokkal később az olasz Gianni Moscon is felzárkózott hozzájuk, Cradock viszont leszakadt, és amikor legközelebb a melegedő sátorhoz ért, ki is állt a versenyből.

Újabb lendületet adott a verseny dinamikájának a 33 kilométerrel a cél előtt támadó Matteo Trentin, aki egész verseny során talán a legjobban bírta a rossz időt (nem mellesleg, tavaly Glasgow-ban sem egy verőfényes napsütéses délutánon lett Európa-bajnok), akire egyedül Mathieu Van der Poel reagált, és nem sokkal később fel is értek Pedersenékre (Craddockot itt veszítettük el ebből a szökevénycsoportból).

Bár akadtak kísérletek arra, hogy mások is utolérjék őket, összességében kilométerről kilométere egyre inkább nekik kedvezett a helyzet, hiszen a főmezőnyben a nagy nevek, a fő esélyesek közül (Julian Alaphilippe, Greg van Avermaet, stb) senki nem kockáztatott meg egy akciót akkor, amikor még lett volna értelme, később, 10 kilométeren belül pedig már mindegy volt (bár 3 és fél kilométerrel a cél előtt még Peter Sagan elszakadt a főmezőnytől, vele tartott Michale Valgren is).

A verseny talán legnagyobb meglepetése volt, hogy Mathieu Van der Poel 11 kilométerrel a cél előtt eléhezett. Ritkán látni ilyet elit mezőnyben, ám ha igen, akkor viszont nagyon emlékezetes kívülről tekintve is: Van der Poelnek mintha egyszer csak kattant volna valami a fejében, és leszakadt a másik négy szökevénytől, a főmezőny ahogyan utolérte, bedarálta és kíméletlenül lehagyta. (Mint később kiderült, a holland egyszerűen eléhezett.)

Öt kilométeren belülre érve Gianni Moscont is elveszítette a most már három fősre csökkent szökevénycsoport. Az egyébként igencsak  rebellis természetű olasz nagyon jól ment tempót Trentinnek, ám honfitársa végül nem tudta ezt aranyéremmel meghálálni, noha a Pedersen-Trentin-Küng hármasból egyértelműen Trentin volt általában véve képességeit tekintve és a nap során mutatott formája alapján  is a toronymagas esélyes.

Egy kilométernél már ügyesen helyezkedett a harmadik pozícióban, fél kilométerrel később pedig a másodikból indította  a hajráját. Pedersen az utolsó kilométeren belül végig az első pozícióba ragadt, mégis okosan tudott reagálni Trentin támadására, így végül ő haladhatott át a célvonalosn elsőként. Ezzel elnyerve Dániának az első férfi mezőnyverseny világbajnoki címet.

Pedersen legközelebb 5-én áll rajthoz a Belgiumban a Tour de l’Eurometropole nevű egynaposon, majd részt vesz a Tre Valli Varesine és a Milano-Torino klasszikusokon is.