Míg a kerekesek, a kerékpárról leszállva az egyik, ő lendületesen a másik irányba tartott.
Az egyik ok, amiért az országúti kerékpársport történetének első évtizedei vonzóak lehetnek a 21. századi szemlélő számára, hogy az élsport mai másodpercre, milliméterre, nanogrammra pontosan kiszámított és megtervezett világához képest sokkal naivabbnak, esetlenebbnek, nem lehet tovább kerülgetni a szót, sokkal amatőrebbnek tűntek.
Pedig a kerékpársversenyek világában, legyen szó akár pályáról vagy országútról, kezdetektől fogva képviselve volt a profizmus, hiszen a versenyek egyik soha nem titkolt célja volt, hogy ezáltal keltsék fel az érdeklődést a leendő vásárlókban eziránt az új közlekedési eszköz iránt. Vagyis maguk a gyártók is szponzoráltak egyes versenyzőket, akik így életvitelszerűen a kerékpározásból éltek, azaz profik voltak.1
Míg tehát a kerekesek többsége igen, addig a vidék, amelyen küzdeni voltak kénytelenek, persze már jóval kevésvè volt úgymond professzionális. Mint ahogy azt Alphonse Stèines történetéből is jól tudhatjuk, aki majdnem halálra fagyott januári kis túrája során a Tourmalet-n, hogy bizonyítsa, érdemes az emelkedőt a Tour de France programjába felvenni, a Pireneusok világa meglehetősen civilizálatlannak tűnt (ahogyan persze az Alpoké is) a párizsi (vagy más nagyvárosi) élethez képest. Az utak aszfaltozatlanok voltak, s mivel a peloton nem igazán haladt olyan kompakt módon együtt, mint a modern kerékpározásban, s a gyakorta több mint fél napnál is hosszabb versenyek alatt amúgy sem lehetett volna úgy átmenetileg lezárni ês biztosítani az utat, ahogyan manapság rutinszerűen történik egy kerékpárverseny alatt, igencsak nagy volt arra az esély, hogy a versenyzők az úton helyi lakosokba botlanak, akik egyszerűen csak élik a napjaikat és teszik a dogukat.
A fotón egyébként bal szélen a versenyzők egyikeként Roger Lacolle (1898-1973) látható, akiről annyi tudható, hogy kétszer vett részt a Tour de France-on. 1923-ban ugyan feladta, de két évre rá, amikor ez a kép is készült, 42. helyen zárta összetettben a versenyt. Ezenkívül kétszer francia cyclocross nemzeti bajnok is volt, szóval érthetett hozzá, hogyan kell az ilyen utakon átvergődni.
Az 1925-ös Tour de France-egyébként Ottacio Bottecchia nyerte, megvédveezzel előző évben némi meglepetésre megszerzett elsőségét.
- Professzionalizmus és amatőrizmus egymás mellett élése mindenesetre mindenképp gördülékenyebbnek tűnt, mint a labdarúgás esetében. Mint történelmi fikció ugyan meglehetősen lapos és jellegtelen sorozat, de alapvető sporttörténeti ismeretek begyűjtése szempontjából akár hasznos is lehet a Netflixen is látható The English Game című minisorozat, amely épp a labdarúgásból megélni szándékozó angliai északi munkásosztálybeliek és a labdarúgás világát uraló, ám nem fizettségért, azaz tehát amatőrként focizó déli felső-középosztálybeliek konfliktusáról szól. [↩]