Noha a 2024-es Tour de France lesz az első alkalom, amikor a verseny Olaszországból indul, természetesen a mezőny már korábbi években is többször ruccant át a szomszédba, leggyakrabban valamely Alpokban zajló szakasz alatt. Nem véletlen tehát, hogy Torino az egyik legtöbbször látogatott olasz helyszín, akár rajt- vagy célállomása egy szakasznak (de még inkább mindkettő).
1956-ban a verseny véghajrájában érkezett a mezőny Piemont régió fővárosába. A 234 km hosszú 17. szakasz Gapból rajtolt, s az Izoard, a Mont Genévre, valamint Sestriére megmászása után érkezett Torinóba. Egy holland versenyző, Wout Wagtmans vezette az összetett a 15. szakasz óta, helyezését képes volt ezen a napon is megtartani.
Az 1956-os Tour de France-ról a hagyomány úgy tartja, hogy
olyannyira könnyű volt a program, hogy az aktuális sztárok közül többen nem érezték kihívásnak,
így inkább kihagyták a versenyt. (A magától értetődő 1903-as év, valamint 1927 mellett 1956 a harmadik olyan alkalom, amikor nem indult egyetlen korábbi győztes sem a versenyen.) Ennek következtében aztán a sikeres szökések máskülönben kevésbé ismert és meghatározó versenyzői kerültek reflektorfénybe. Nem csak Wagtmans szerezte így meg a sárga trikót néhány napra, de korábban, a verseny elő felében Roger Walkowiak is, aki bár idővel hátrébb sorolódott az összetettben, még épp eléggé jó helyzetben volt, hogy kiegyensúlyozott teljesítménnyel visszakerüljön az élre.
Erre pedig már másnap, a Torinóból Grebnoble-ba vezető 250 km hosszú szakaszon került sor. Mont Cenis, Croix de Fer és Luitel emelkedők alkották a program gerincét, s ez volt az utolsó alkalom, hogy az összetettbeli reményekkel is játszadozó hegyi menők feljebb kúszhattak az eredménylistán.
A szakaszt végül Charly Gaul nyerte Stan Ocker előtt. Nagy riválisuknak, Federico Bahamontesnek viszont rossz napja volt a nyeregben. Az utolsó emelkedőn annyira mérges lett, hogy eldobta a bringáját, majdnem fel is adta a versenyt. (Végül mégsem tette, és Párizsban egy összetett negyedik hellyel zárta az 1956-os Tour de France-t.)
Csakhogy ami Bahamontes számára csalódáskeltő teljesítmény volt az Walkowiak számára karrierje legnagyobb tekerését jelentette. A francia versenyző ugyanis képes volt együtt tartani Bahamontesszel, míg Wagtmans valahol korábban leszakadt.
Walkowiak lett tehát az új sárga trikós ismét. S most már egészen Párizsig eltartott a lendülete.
Roger Walkowiak összetett győzelmét – meglehetősen igazságtalanul – szokás „a legkevésbé megérdemelt Tour de France győzelem”-ként emlegetni. Nem volt különösebben ismert kerékpáros, s a francia közönség már ekkor Jacques Anquetilben látta az új „rajonganivaló” szupersztárt, tőle várták a mihamarabbi győzelmet (ez meg is történt egy évvel később).
Ráadásul Walkowiak egyetlen egy szakaszt sem nyert a verseny során, amely még inkább a lebecsmérlése felé billentette a mérleget. Pedig Jacques Goddet, a Tour de France akkori versenyigazgatója kifejezetten pozitív példaként tekintett rá, hogy így kell egy többszakaszos (főleg háromhetes) megmérettetésen versenyezni: