Talán a közel ezer napnyi hosszúra nyúlt szünet két verseny között volt az oka. Talán a szokatlan őszi időpont. Nem tudnám biztosan megmondani, csak azt tudom újra és újra visszaidézni, ahogy néztem a 2021-es Paris-Roubaix-t, és amit láttam, egyre kellemetlenebbnek tűnt.
Hosszú éveken át a Paris-Roubaix-t tartottam kedvenc országúti kerékpárversenyemnek. (Kivéve a Ronde van Vlaanderen idején, mert akkor, ha csak pár napig is, éppenséggel azt a versenyt.) Nem tagadom, egy időben volt ebben jó adag szobizmus is (csak úgy mint kihangsúlyozni, hogy Blackadder a kedvenc Rowan Atkinson karakterem, miközben mindenki Mr. Beant emlegetett -gyakran nem is törődve azzal, hogy a figura nem egyenlő az őt alakító színésszel, vagy hogy a Revolution -ki hallott róla? – sokkal érdekesebb film az amerikai függetlenségi haborúról, mint a patetikus giccsparádé The Patriot), érzékeltetni, hogy túllátok ám a Tour de France-on, s ahogyan persze lenni szokott, a sznobizmusból kiválasztott dologban azért magában is volt valami közhelyes és sablonos. (A Le Samynt említeni, na az már valami lett volna!)
Később aztán kitöltöttem a saját magam által is titkon azért érzett ürességet, hogy tulajdonképpen miért is kedvelem én ezt a versenyt, azzal, hogy fontos kultúrelméleti témákat hordoz.
Ám azon az esős-sáros 2021-es októberi vasárnapon, ahogy a pocsolyákban eső-kelő kerékpárosokat figyeltem, hirtelen felvillant ennek az egész hajcihőnek az értelmetlensége.
A rendhagyó időpont persze rendhagyó mezőnyt is hozott össze. Mindazon versenyzők (legalább is egy jelentős részük) akik tavasszal rendre kihagyják a lehetőséget, mivel számukra sokkal fontosabb versenyekre készülnek, s nem akarnak kockáztatni egy sérülést a veszélyes macskaköveken, most végre rajthoz állhattak (nota bene, mivel a Tour de France is időről időre ellátogat a híres pavékra, így azért a legtöbbüknek volt némi előzetes tapasztalata).
És ezen a rendkívüli őszi versenyen egy Paris Roubaix delux premium csomagot kaptak telibe: esőt, sarat, dagonyát minden mennyiségben.
Nem kellett hozzá sok idő, egyik-másikuk nagyon hamar úgy nézett ki, mint a korábbi korok híres kerékpárosai az ikonikus képeken.
És csak nagyon keveseb tették szóvá, hogy a 21. században ez már nagyon nincs így rendjén.
Az először 1896-ban megrendezett Paris-Roubaix az öt tradicionálisan monumentális egynaposnak (angolul monumentnek – emlékműnek) nevezett versenyek egyike. Ez az elnevezés nem valamiféle hivatalos besorolás, szabálykönyv által megállapított kritérium, hanem egy sajtó által folyamatosan használt kifejezés ami mélyen beivódott a sportág hagyományainak szókészletébe.
Hogy hogyan lesz egy versenyből monumentális egynapos? Hát úgy, hogy sokan kezdik használni rá a kifejezést, mint ahogyan élőben látható a folyamat a Strade Bianche esetében is. (Hogy én miért nem ugrok fel erre a hype-vonatra, arról máskor, máshol már írtam.)
De mégis melyek azok a jellemzők, amik ezt az öt különleges versenyt (a Paris-Roubaix mellett ide tartozik még a Milano-Sanremo, Ronde van Vlaanderen, Liège-Bastogne-Liège és az Il Lombardia) egy csoportba sorolják?
Egyrészt a korai eredetük. Noha a hibás közvélekedéssel ellentétben nem ezek a legrégebbi még ma is megrendezésre kerülő versenyek (akad még ott egy-két másik is, régebbiek is, például a Milano-Torino), kétségtelenül mindegyikük története az országúti kerékpársport első nagy korszakába vezethető vissza, amit egyszerűség kedvéért érdemes az első világháború kitörésével lezártnak tekinteni.
Ezek a versenyek ennek a korai időszaknak állitanak mai napig emléket többek között a közel 300 kilométer hosszú útvonalukkal. Annak, hogy demonstrálni kellett az új közlekedési eszköz strapabírását a leendő vásarlói előtt.
Hogy az összes lehetséges közül miért éppen ez az öt emelkedett ki az évtizedek folyamán, köszönhető persze a szerencsének is, hogy ritkán ütköztek más népszerű versenyekkel, így a nagy sztárok rendre ezeken az eseményeken találkozhattak, hogy összemérjék képességeiket, ez pedig mindig kiválóan eladható sztori alapjául szolgált. Márpedig tudjuk, hogy mennyire fontos eleme az országúti kerékpársportnak a reprezentáció és ön-mítoszteremtés.
Azonban éppenhogy ezek a berögzött öbreprezentációs mechanizmusok okozzák a 21. században a disszonáns hatást.
Kerékpárosokat olyan módon ábrázolni, mintha harcból hazatért veteránok lennének nagyon kínos anakronizmusnak hat (valójában már az első világháború tapasztalatával átitatodott világban rögtön azonnal annak kellett volna hatnia), márpedig ez az, amiben mai napig élen jár a Paris-Roubaix.
Minél sarasabb, annál jobb.
Minél nagyobb a bukdácsolás, annál érdekesebb.
Tényleg?
Szerintem inkább borzalmas. A 21. században már egyáltalán nem erről kellene szólnia az országúti kerékpársportnak.
Ami azt illeti, nem is erről szól. Ezért is tűnik olyan meghatározónak 2019 áprilisa és 2021 októbere közti másfél év.
Ez az az időszak ugyanis, ami alatt beköszöntött az országúti kerékpározás új aranykora, aminek nem a heroizmus, hanem skkkal inkább a játékosság lehet a kulcsszava.
Szerecsésen összeverődött egy generáció, aminek tagjai imádják, amit csinálnak, akiknek egy verseny jó móka, akik a legunalmasabb útszakaszból is képesek izgalmas szituációt létrehozni.
Ebből az új aspektusból, ezzel az újszerű nézői tapasztalattal a hátunk mögött tűnt igazán bizarrnak az, ahogy országuti kerékpárrajongók összegyűltek offline és online, hogy azon élvezkedjenek, hogy az extrém körülmények között mikor történik az első bukás, és ki esik nagyobbat.
(Az megvan, hogy ezek az bringások hús-vér emberek, az esésük is valódi, nem holmi CGI-jal felturbózott akciófilmes kaszkadőrmutatvány?)
Persze, mondhatjuk, hogy ettől még, épp a jatekosság, változatosság, kreatív sokszínűség nevében elférnek ezek az emlékmű jellegű, történelmi versenyek, ahogy helye van például a kortárs színházi kulturában a korabeli módon (minden szerepet férfiak játszanak) előadott Shakespeare-daraboknak is, mint például a hires Mark Rylance félé Twelfth Nightnak, amik épp a anakronisztikusságuk révén mutatnak meg valami olyat, amit egy modern értelmezés soha nem lenne képes.
Vagyis míg a Paris-Roubaix vitathatatlanul az országúti kerékpársport történetének fontos része, ikonikus versenye. Érdemes azonban időnként arra is figyelmeztetni magunkat, hogy mindez sokkal inkább már a múlt része, s nem a jelené.